Köznapló

Június 3., péntek
Csöng a telefon: elkészült az új könyv, meghozták a nyomdából, menjek. Naná, hogy megyek. Az ünnepi könyvhét egyik színhelyén, az Ady-szobor előtt veszem kézbe: milyen szép, borítóján Csontváry-festmény, a Marokkói tanító, ennél csak az a pillanat szebb, mikor az ember kinyitja, ilyenkor kell mély lélegzetet venni, hogy az ünnepélyesség átjárja a lelket, miközben sürget a kíváncsiság: milyen lehet belül? Nyitom hát, és – nem hiszek a szememnek! A belső borítón Marsall László neve, a Kossuth-díjas költőé, most jelent meg új kötete, ha eddig nem tudtam volna, már tudom, hogy Holnapután? a címe, semmi kétség, egybekötötték a kettőt. Tizenhat oldalon át versek, utána a Köznapló, kínos. Feszengek, lapozok oda-vissza, ám egyszer csak kezd tetszeni a dolog. A könyv a hibásan nyomott bélyegekre emlékeztet, amelyek értéke az idő múltával egyre nő, talán ezé a példányé is nőni fog, lepipálva a külön-Marsallt meg a külön magamét…
Más kérdés, hogy kiadó asszonyom, Mezey Katalin kért, hadd legyen a kuriózum példány az övé. Nőknek nem tudok ellenállni, rögtön odaadtam a könyvet. Egyszer csinálhattam volna a portékámból értéket, és tessék…
A könyvhéten persze nemcsak árul az ember, vásárol is, néha olyan jól, hogy nem is hiszi: Matisse-albumot kaptam ötszáz forintért! Lapozgatni kezdtem, s azt találtam benne, hogy 1935-től két éven át csak női aktot festett. Modelljét Lidia Delektroszkajának hívták… Biztos szerelmes volt bele. No, mert én az lettem volna. Emigráns orosz nő, telt, gyönyörű formákkal és ilyen névvel – hiába no, nagy dolog a festészet!
A könyvet elvittem József Attilához. Megcsöndesedett a nagy garral indult centenárium, gondoltam, örül, ha leül valaki a szobra tövébe. Beszéltünk könyvekről, újakról, régiekről, de kocsisor érkezett a Parlamentbe, és abbahagyatta a diskurzust. Legközelebb hozok néhány derűs történetet, Attila – ezzel köszöntem el, de ő csak ült, nézett maga elé, mint aki nem bízik a derűs történetekben.

Június 5., vasárnap
Két hete történt, mégis ma szólok róla. Akkor vasárnap betonba örökített lábú, „halhatatlan” színészekkel, táncosokkal és énekesekkel telt meg a reggeli tévéstúdió. Ha összejön egy ilyen csapat, nagy a zaj, az ember mintha színházi büfében volna előadás után: mindenki mondja a magáét. A nagy adomázás közben az operatőr észrevette, hogy Kun Zsuzsa, a hatvanas évek prímabalerinája valamiért feláll, s tétova léptekkel indul kifelé. S akkor történt valami… Féltve, ahogy idős édesanyját félti az ember, Markó Iván, a másik táncos kezét nyújtotta művésztársának, támaszkodjon rá. Halhatatlanságot akkor reggel egyedül ez a mozdulat árasztott. Tisztelet volt benne, szépség és emberi nagyság – a többi „halhatatlan” kvaterkázott, nem vették észre az angyalszárnysuhogást.
Mondom, ez két hete történt, el is felejtettem, ma aztán eszembe juttatta valami. Könyvekkel a kezemben indultam haza a Szent István térről. Előre megváltott jegyem volt, mégis sietnem kellett, hogy elérjem a Nyugatiban a vonatot, ám észrevettem a könyvesház melletti kávézó teraszán Markót. Alig kellett följebb néznem, hogy lássam a pályaudvari órán az időt, de a vonatindulás egyszeriben mellékessé vált. Előtolakodott az a szép pillanat Kun Zsuzsával, mely nem is tolakodás volt, inkább csak jelzés, hogy ne tévesszem el a dolgok sorrendjét. Lassítottam, majd megálltam.
Markóval sosem találkoztam személyesen, és az ilyesminek nagyon ellene vagyok, mégis odamentem hozzá: „Nemes volt a mozdulat, ahogy Kun Zsuzsa felé nyújtotta a kezét… Nem művészi értelemben: emberileg. Remélem, más is észrevette” – mondtam. Invitált, üljek le, váltsunk néhány szót, de tudtam, ennyi elég. A dolgok akkor vannak egyensúlyban, s a világ akkor arányos velünk, ha mindent a benne rejlő mérték szerint teszünk. Az a másfél perc a kávézó teraszán épp arányos volt a táncos mozdulatával. A pillanat ki lett tárázva, s az ilyet vétek elrontani túlságoskodással.
Arról nem beszélve, hogy a vonatot is elértem.

Június 6., hétfő
Nem ismerem Agócs Gergelyt, a Hír Televízióban láttam először, de öt perc sem kellett, hogy érezzem, jó ember lehet. Elég látni a tekintetet, és hallani a kérdésekre a választ: egyenes volt mind. A neve alá azt írták, hogy etnográfus. Erre van szebb és jobb magyar kifejezés: néprajzkutató vagy csak annyi: néprajzos. (A mai köznyelv botrányosan nagyképű, olyasmiket próbál a fülünkbe ültetni, mint „stylist” vagy „politológus”.)
Agócsot arról faggatta a riporter asszony, kivész-e a hagyomány, amit már Bartók is panaszolt. A kérdés lötyögött, de a néprajzos értette, és próbált felelni rá. Elmondta többek közt, hogy ma nem a zenélés, hanem a zenehallgatás a módi, ez az egyik ok, amiért keveset énekelünk. A fő baj mégsem ez, a fő baj egy szó. Azokra fogják rá – puskaként –, akik fontosnak vagy ami eggyel több: magukénak érzik fajtánk hagyományait. „Magyarkodnak”, sütik rájuk. Ez az a szó, amelynek a párját néprajzosunk nem lelte sehol, pedig kereste nagyon. A román nem „románkodik”, a bolgárok szótárában ismeretlen fogalom, hogy valaki „bolgárkodik”, és az olasz se tudja, mi az „olaszkodás”. Nem tudja, mert eszébe sem jut, hogy bántás érheti azért, mert a maga értékeit tartja a legfontosabbnak, amelyeket, ha kell, büszkén emel a magasba.
Miért, hogy a magyarok legtöbbje zavarba jön és dadog, ha önérzetét azzal sérti egy érzelemhiányos köznyikhaj: mire ez a magyarkodás? Miért kussol ilyenkor, miért nem küldi el a fenébe, vagy kérdez vissza: maga nem itt él? Ehelyett mellébeszél, maszatol, nyekeg, tán fél is – de hát mitől? Itthon van, vagy ez ma már nem jelent semmit? Jelent, de keveset, a közmagyarok többsége nem tudja, mekkora értéket hordoz ez a szó. Ahogy azt sem, hogyan kell otthon lenni. De honnan is tudná, mikor folyton azt látja, azt hallja, önti rá a bulvár, öntik rá a szennycsatornák képernyőlovagjai, hogy itt nem jó, és legokosabb mielőbb elmenni. Máshol több a pénz, máshol könnyebb droghoz jutni, és egyáltalán: nyugaton minden a szabadságról szól…
Tényleg? Ugyan rákérdezett-e már fennhangon valaki arra, hogy aki effélét sugall, miért van itt, miért nem pakol? Nyilván azért, mert nagyon is tudja, hogy kevés olyan része van a kontinensnek, mint ez az ország. Éghajlata, vizei, talaja és mindaz, ami itt megterem, nagyszerű, ehhez jön a béketűrő nép – az ígéret földje ez, amelynél jobbat sehol sem kínál a Lajtától nyugatra kezdődő, egyforma ízű világ.
Az egyforma ízűek tudják ezt, és úgy gondolják, csak azt kell eldönteni, mi legyen a stratégia, amellyel végre birtokba vehetik ezt a 93 ezer négyzetkilométert. Historikusaik szerint a feladat nehéz. Fegyverrel csak ideig-óráig sikerült teret nyerni, és nem tudta legyőzni a magyarokat az agresszív ideológia sem. Ráadásul ott, ahol a többség beéri kevéssel, a pénz sem biztos eszköz: nehéz megvenni őket.
Akkor hát mit tegyenek egy ilyen makacs néppel? El kell szakítani a kultúrájától: lassan, de fokozatosan mérget kell önteni a gyökereire… Első lépésként elsilányítják a gazdag magyar nyelvet: jöjjön egyik folytatásos műsor a másik után, legyen néhányuk főszereplője primitív analfabéta. A szülőnek nem kell időt hagyni, hogy mesét mondjon gyermekeinek elalvás előtt; az iskolákban ne tanuljanak meg egyetlen részt se a Bibliából, ne legyen tantárgy a vitakultúra sem, dadogjon és makogjon a magyar, ha mikrofont nyomnak az orra alá. A következő cél, hogy ne becsülje a földet, vagy ha mégis, gebedjen bele a munkába, és ne lássa hasznát. Aztán jön a konyha, amely egykor a ház szentélye volt, a panelban kétvécényi terület. Épp elég arra, hogy ne tanuljon meg főzni a jövő nemzedék, hajítsa ki szülei régi receptjeit. A jövő nemzedék ma leginkább az utcán eszik: pizzát, hamburgert, gíroszt… Kályha is alig van, nemzedékek nőnek fel anélkül, hogy tudnának gyújtóst vágni és tüzet rakni. A természet kedvelőinek menedékházait már évtizedekkel ezelőtt elvették, s ha van iskolai kirándulás, legtöbbjén arra ügyel a kísérő tanár, hogy ne igyanak, ne dohányozzanak, és sötétedés után ne tapogassák egymást a növendékek – derék alatt.
Itt tartanánk? Nagyjából itt… De hát ez szörnyű, hallom négy égtáj felől. Nem kell annyira nekikeseredni… A finnek és a lengyelek látóhatára századokig sötétebb volt a miénknél, mégsem hagyta el őket a remény. Mi táplálta őket? Amiről Kazimierz Brandys ír képzeletbeli levelezőtársának, Z. asszonynak: „Ha Öntől, Asszonyom, megkérdeznék, miben látja önmaga legsajátosabb jegyét: ha pszichológiájának fundamentumára kellene rámutatnia; ha – sarokba szorítva – csak két szót kiálthatna, de e két szóba bele kéne zsúfolnia egész valóját, ha, mondjuk, az emberiség legmagasabb tekintélye elé idéznék, és ott alig hallható hangon elrebeghetné létének legrejtettebb titkát – mindazon esetekben Önnek bátran és gondolkodás nélkül ezt a rövid mondatot kellene rávágnia, melynek hallatlan és döbbenetes súlyát sohasem tudjuk kellően felmérni: »Lengyel vagyok.«”
Erről van szó… Nehéz órákban, mikor fojtogat a keserűség, és rossz bőrben látjuk magunkat vagy az országot, ismételjük el, mint a sok ezer éves indiai jóga gyakorlói szokták a mantrát: „Magyar vagyok.”
Vastag fölöttünk a felhő? Majd elfújja a szél… Agócs Gergely és az Agócs Gergelyek egyetlen szóval képesek elindítani sok jó gondolatot, s elhajtani a nap elől több évszaknyi felleget. Ez a fontos, a többi bakfitty.

Június 7., kedd
Sólyom László lett a Magyar Köztársaság új elnöke. Szigorú méltóság árad belőle. Ha lenne fiam, aki követhető példát keres, azt mondanám neki: rá figyelj, rá érdemes. Az eskü szövegében nincs benne, mégis hozzátette, mikor a végére ért: „Isten engem úgy segéljen!”
Bizakodhatunk. Lesz a Sándor-palotában rajta kívül még valaki…