Köznapló

Június 20., hétfő
Mint hallom, ma újra megnyitotta kapuit Oslóban a Munch-múzeum. Tavaly zárt be, mikor fényes nappal két férfi leakasztotta a falról a festő néhány képét, majd kisétált velük a kapun. Senki nem kérdezte, mit visznek és hová. Bepakoltak egy autóba és elhajtottak. Az expresszionizmus szimbóluma, a Sikoly azóta sem került elő.
Az embert úrfi korának némely éveiben, mint gyalult káposztát a páclé, átjárja a dekadencia, ekkor öltözik talpig feketébe, ekkor akaszt az orrára sötét szemüveget éjszaka is, s bár ettől nekimegy mindennek, a spleenes tartás mindennél fontosabb. Üres óráimban Baudelaire-t olvastam, Mahler szimfóniáit hallgattam egytől tízig, s megvettem Berlin keleti szektorában potom harminc márkáért Munch albumát. Közöm van tehát Munchhöz, a tolvajlás személyemben sért, szerettem volna látni a Sikolyt eredetiben, de erre most már kevés az esély.
A Munch-múzeum ügye ilyen szempontból magánügy, de csak látszólag, mert elég melléigazítani néhány fontos és aktuális tényt, máris közüggyé válik. Például attól, hogy Oslo városa ötmillió eurót invesztált a lopás után a múzeumba, emiatt a látogatónak mostantól el kell viselnie olyan zaklatásokat, amilyenekre eddig csak a repülőtereken látott példát. Táskáját átvilágítják, testét csipogó herkentyűvel végigsimogatják, ha gyanús, falhoz állítják, és jön a kézi tapogatás – mindez a magas művészet égisze alatt. Hölgyeim, uraim, el van cseszve minden, ez a jövő, ilyen múzeumokba fogunk járni hamarosan! Utálom a metró ellenőreinek az arroganciáját is, pedig ők nem tapogatnak; el tudom hát képzelni, ha úgy nyúl hozzám egy művészetkommandós, legyen kétszer akkora, nekiugrom, pedig nem ő tehet az egészről, mégis azt mondom: nem, nem és nem…
Nem sorolhatnak Gyurcsány Ferenc rajongói közé, őt kell idéznem mégis. Azt mondta Brüsszelben az eredménytelen csúcstárgyalások után: „Európa elfáradt…” Nem tette hozzá, mely része fáradt el és mitől, ezért fals a folytatás, hogy „régi eszményei nem lelkesítik, új eszményeiben bizonytalan”. Ez igen jól cseng egy sajtókonferencián, de rögtön üres szavak egymásutánja lesz belőle, ha kiderül, az ország miniszterelnöke Európa eszményeit firtatva kizárólag pénzre gondolt. Holott ez a pénz vet árnyékot mindenre, olyan sűrűt, amelyben nincs tájékozódás. Ahogy én nekimentem hajdan egy s másnak az éjszaka hordott sötét szemüveg miatt, a Brüsszelben hangoskodó politikusok egy egész kontinenst képesek jéghegynek kormányozni, márpedig az óvodások is tudják, hogy abból csak egykilencedet látni, nyolckilenced rész a víz alatt sunyít.
Ami Brüsszelben és Oslóban történt, annak közös nevezője a pénz, a sok milliók, a rengeteg milliárdok, s ha végigtekinti valaki a huszadik század nagy műkincslopásait, rögtön észreveszi, hogy azóta lett ebből speciális szakma, mióta a képek, a szobrok és mindaz, amit aukciókon látni, művészeti értékén túl dollárértéket is kapott. Szegény Van Gogh egy képet se tudott eladni életében, s ma egy árverésen egész vagyonra „felhergelik” az árát. És így van ez Gauguinnel, Modiglianival vagy épp Gulácsyval; bajban vagyunk, kitől kérdezzük az értéknövekedés okát: a művészettörténet vagy a közgazdaságtan professzorától?
Tetszik, nem tetszik: a pénzvilág felelős azért, hogy hol egy múzeumból, hol egy villából tűnnek el műtárgyak, s mivel most fejeztem be a nagy orientalista Germanus Gyula egyik könyvét, muszáj idéznem tőle néhány mondatot, mert csaknem mindent megmagyaráz: „Az európai jogrendszerek az idők folyamán politikai térre siklottak át, és eltekintettek az emberi cselekedetek erkölcsi megítélésétől. A hitetlenség, a szabadosság meglazította az európai ember kötelességtudatát embertársaival szemben, és ezáltal a legsúlyosabb bűnök lejtőire siklott.” S most következik az a rész, amelyet néhányan úgy fognak olvasni, mintha a lábukra léptek volna. Sebaj, olvassák csak: „Az iszlám jogrendszere az öszszes emberi cselekedeteket erkölcsi szempontból ítéli meg, és csupán fokozati különbségeket állapít meg az enyhébb elbírálás alá eső és a legsúlyosabb cselekedetek között. Ezzel az eszmei felfogással különb az európai, tisztán észjogi alapon álló jogrendszernél, amely ma tehetetlenül áll az erkölcsi züllés és a bűn örvénye előtt.”
Ezért csengtek üresen a miniszterelnök szavai azon a sajtóértekezleten, s ezért nem ér semmit az oslói Munch-múzeum ötmillió eurós biztonsági rendszere. Mindkettő egérutat keres, „fut a pénze után” – ezt tán nem is kéne idézőjelbe tenni –, közben nem veszik észre, hogy a jéghegynél, amelynek Európa kufár politikusai nekivezetik az uniót, van rosszabb is: ha már jéghegy sincs, elolvadt, s a bűnök szökőárja elmossa ezt az erkölcs nélküli kontinenst parlamentjeivel, gyűjteményeivel együtt, és jöhetnek a barbárok, mert jönni fognak, mint annyiszor a történelemben, ahogy versében Kavafisz, a zseniális alexandriai költő megírta.

Június 21., kedd
Nem ok nélkül kongatom a vészharangot, nézem a műsorújságot, amire előfizettünk, s mit látok a hátsó borítóján? Teljes oldalon egy cég ajánlatát telefoncsengőhangokra… Íme a választék, ezekből lehet rendelni: „lány fuck me”, „lány csoportos orgazmus”, Lenin hangja, női nyögés, szellentés, vécéöblítés, a külföldi zenék sorában a Szovjetunió himnusza… Ez ugyebár azt ígéri, hogy ha holnap Csöpi hívja Öcsit, a villamoson is halljuk majd: „fuck me”. Az angol felszólítás serdületlenek között elsőre talán nem okoz megvilágosodást, de másodjára már igen, viszont egy újabb hívás után a szellentés abszolút érthető lesz mindenki számára, tekintet nélkül korára, nemére és – urambocsá! – neveltetésére.
Mármost aki úgy véli, ez csupán annak bizonyítéka, hogy immár mi is élvezhetjük a korlátlan szabadság mámorát, amelyet nem szabad korlátozni, mert frusztrációt, súlyosabb esetben akár identitászavart okoz, annak innen és most üzenem, hogy lótúrót! Mert épp ez a szellentős és orgazmusos tempó fogja tönkretenni és lehúzni a világ nagy vécéjén Európát, aki pedig ennek az ellenkezőjét állítja, jobb, ha megvizsgáltatja magát egy kórház ideg- és elmeosztályán, de van ennél jobb ajánlatom: iratkozzon be hit- és erkölcstanra valamelyik parókián. Ateisták esetében egy jó tánctanár is megteszi.

Június 23., csütörtök
A franciák és a hollandok abcúgja meg az eredménytelen brüsszeli alku a mi házunk táján is zavart okozott. Kezdődött azzal, hogy elkészült a kút. Volt ugyanis egy régi ciszternánk, vasból a teteje, betonból a kerete, szögletes, rozsdás, a szemünk folyton orra bukott, ha arra nézett, nem tűrhettem tovább. Tudtam, hogy Borsos Miklósék sajkodi kertjében és Córdoba dicső múltjában nem bokatörő kerti csapok, hanem kőből rakott kutak jelezték, hol a víz. Elhívtuk hát Letkésről Lajost, akinek aranykeze van, megformázta szépen, felépítmény is került rá: háromlábú vaságas, amelyre csigát lehet akasztani, a csigára pedig vödröt. Persze a vödör így is beleeshet a vízbe, és akkor hozni kell a hosszú nyelű gereblyét, hogy kihorgásszuk, mint falusi vurstliban similabdáért a műanyag halakat, de hát miért ne passziózna az ember néha…
Ez volt az előzmény. A folytatás komolyabb. Alex, aki vámosmikolai, két főiskolára jár egyszerre, gyors és pontos vízvezeték-szerelő, ráadásul a kezén kívül a szeme is megbízható: arányosan megmintázta a bejárati falra a rontás elleni mór jelet, nos, őt hívtam fel, hogy kéne a kútra egy rács, bele ne essen Czinka Panna, a macskánk vagy bármi egyéb. Mi az a „bármi egyéb”, kérdezte a feleségem, aki rögtön meghall minden elharapott félmondatot, sőt felleli a mögöttük lapuló szándékot is.
Gondoltam, szép nap van, előjöhetek a farbával, mondom hát: például egy kecske… Miféle kecske, nézett fel, mert bizonyítványokat írt éppen. A derék jószág említése kizökkentette. Hát, mondjuk egy magyar parlagi kecske… Azonnal letette a tollat, és nem ok nélkül. Már ismerkedésünk hajnalán pengettem neki kecskés dallamokat, elmondtam például, hogy a mezőgazdasági könyvtár egyetlen fajtaismertető füzetét képes voltam fénymásoltatni, beköttetni – a nyolcvanas évek elején luxuskiadásnak számított az ilyesmi.
A kecske mindent lerág, mondta karcosabban. Sajnos kijelentéséhez én adtam tápot: ismerte a történetet, amikor meglátogattam a Csobáncon Simon Lacit, akinél az akácfákon nem volt levél, és a muskátliknak is csupán a száruk meredt ki a cserépből. Semmit nem kímél, mutatott a borús gazda a derűsen mekegő kecskére, majd sóhajtva hozzátette: de azért szeretni való… Gyorsan bevetettem az ott hallott félmondatot, megtoldva azzal, ami Brüsszelben történt: látod, bizonygattam a feleségemnek, nincs megegyezés, nem lesz pénz. Jönnek a németek, mindent felvásárolnak; jön Oszama bin Laden, a visegrádi várból fogja irányítani az Al-Kaidát; sőt meglásd, egy napon belovagol Meciar, és megépíti a vízlépcsőt Maroson – mindenképp kell egy kecske. A kecske maga a biztonság, Somogyi Győző is kapott ínséges éveiben Sárától egy gyönyörű bajor példányt… De hát nem te mondtad, panaszkodott, hogy szép, de tejet nem ad… Eggyel több ok, hogy szerezzünk egy kócos magyar parlagit. Ő lesz a mi függetlenségünk biztosítéka, hiszen láthatod, nem jó felé halad a világ… És mit kezdesz vele télen? – hangzott a kérdés immár egész közelről. Hát igen, tél is lesz, kezdtem a választ, s folytattam volna, de a kezem is mozdult, meg akartam simogatni az arcát. Ekkor macskanyávogást hallottunk, megjött Czinka Panna, a lábunkhoz dörgölte magát, így jelzi mindig, ha éhes. Leeresztettem a kezem, és indultam, hogy enni adjak neki.