Kult. gazd.

Az órendszerben egyazon újságon belül nem állhatott távolabb egymástól két rovat, mint a kultúra és a gazdaság. Nemcsak más nyelvet beszéltek, de – stílszerűen maradva a marxista fílingnél – egész más valóságot is tükröztek. Az igazsághoz tartozik, hogy a gazdasági újságírásban (aminek már a kiindulópontja is velejéig hazug volt), a géemkázás fénykorában még mindig többet kellett ideologizálni, mint az amúgy ugyancsak szoros gyeplőn tartott művelődéspolitikában. Utóbbiban több volt az egérút, a periféria, a trükközési lehetőség – esély a normális gondolkodásra és értékítéletre. A gazdasági rovat munkatársai emiatt aztán egy megyei lapnál kellőképpen utálták is (olykor pedig egyenesen letücsökéshangyázták) a kultúrsajtó robotosait.
Ebben a másik rezsimben sokáig úgyszintén nehezen látszott megférni egymással kultúra és gazdaság. Az érintkezési felületek éveken át a kultúrafinanszírozás anomáliáira, a mecenetúra kérdésére, legfeljebb a gazdasági csúcsvezetők kulturáltságára szorítkoztak. Mintha a hazai értelmiség – tudomást sem véve a nyugati világban dívó urbanisztikai és szociológiai trendekről – nem is ismerte volna a kulturális gazdaság fogalmát. Különösen nem a nemzetközi városversenyben részt vevő szereplőkre vonatkoztatva. A sikeres európai, amerikai és ausztráliai városok esettanulmányai azóta egy kisebb könyvtárat is megtöltenek – mi mégis a csoda kategóriájába soroltuk, hogy vajon mitől olyan sikeres az európai kulturális színtéren Barcelona, Sevilla, Prága vagy Krakkó. Ott hamarabb ébredtek, komolyan véve a kulturális gazdaság tudatos megalapozását. Felismerték, hogy a városok versenyében, a nemzetközi megarendezvényekért való viaskodásban csak úgy lehetnek eredményesek, ha mások számára is fogyaszthatóvá, sőt a vágy titokzatos tárgyává teszik örökölt specialitásaikat; miközben minden olyasmivel – nívós szállással, folklorisztikus kuriózummal, gasztronómiai kalandozással – szolgálni tudnak, amihez egy elkényeztetett kultúrturista portyázásai során hozzászokott. Színvonalas város sok van a világban – hogy mégis melyiket választja a vándor az étlapról, azt az egyedi kínálat dönti el. Ennek az egyszeri és megismételhetetlen, másutt reprodukálhatatlan attrakciónak egyszerre kell befogadhatónak és különlegesnek lennie. A kulturális gazdaság bűvszava épp ezért az emlékezetességre való törekvés.
Miközben az Európa kulturális fővárosa címért való versengésben – noha bűnös késedelemmel – hozzánk is betörtek a kulturális gazdaság szempontjai, a felszínes csatározás kulisszái mögött szinte észrevétlenül megjelent A magyar városok kulturális gazdasága című akadémiai összefoglalás is Enyedi György és Keresztély Krisztina szerkesztésében. Jobb későn, mint soha. Az ember hajlamos ilyenkor rögvest a Demszky sújtotta Budapestre gondolni, ám e településfejlesztési alapkönyvben szerencsére két sikeres magyar város (Debrecen és Pécs) e műfajban tett erőfeszítéseiről is olvasni lehet. A vezérhajó azonban az egész flotta sorsát meghatározza. Épp ezért megkerülhetetlen kérdés, hogy a másfél évtizedes toporgás ellenére lehet-e Budapest kulturális kapuváros; illetve járható út-e a kulturális gazdaságra való átállás „egy lehetséges jövőképhez”? Lukovich Tamás urbanista válasza akár városvezetési receptként is olvasható: „A városok tervezése egyenlő polgárai kultúrájának, illetve életmódjának tervezésével.” Hozzátehetjük: ha utáljuk a várost, amiben élünk, magát a kultúrát utáljuk, amit a város képvisel. A kultúrával tehát végre gazdálkodni kell; mégpedig okosan, ahogyan a társasjáték dobozán írva áll.