Lakó

Délutáni csúcs odalent, Pest gyomrában. Nyomul a tömeg, mint valami fanatizált hadsereg, amely egyszerre támad és vonul vissza. Egy gombostűt sem lehet leejteni a metrókocsiban. Az izzadság és az újhagyma illatkeveréke egy tömbbe áll össze, olyan sűrű, hogy faragni lehet. Az egyik ülésen hajléktalan álmodik libacombbal, meztelen felsőtestén egy szál selyemmellényt visel, mintha valamelyik Rejtő-regényből szökött volna ki megpihenni, lába kinyújtva, félretaposott bakancsa a krómozott rúdnak feszül, legalább három ülőhelyet foglal el. Nem szól neki senki, az ember akár fogadást kötne, hogy nem is fog, míg aztán az egyik megállóban aranyaktól terhes, csak rossz napokat látott, idősödő úrinő furakszik az ülésig. A tokája diszkréten hintázik, a száját agresszíven csücsöríti, a bőkezűen felkent vörös rúzsból a bajuszára is jutott. Felrázza az alvó embert, és közli vele, hogy le szeretne ülni, de szavait nem érzi elég keménynek, ezért a metrózajt túlkiabálva még ezt is hozzáteszi: Aludjon otthon, kisapám! Erre a hajléktalan ember felkönyököl, és derűsen közli, hogy éppen azt csinálja, mert ő itt lakik, ez az ülés a hálószobája.
A hölgy erre nem számított. Pislog körbe, segítséget vár, de hiába. Tessék, ez maguknak a demokrácia, ezt akarták, igaz? – mondja gúnyosan, közben a vállfákkal teletömött szatyrát az ülésre teszi, a hajléktalan hasa mellé, de abban a pillanatban a szerelvény hirtelen fékez, a hölgy megtántorodik, hárman kapják el, hogy el ne vágódjon. A vállfák kiszóródnak, egy iskolás leány máris ugrik, kezdi öszszeszedni.
Úgy kell magának, vén ávós özvegy, dörgi egy bátor hang a tömeg mélyéről, de mindjárt érkezik is rá a válasz egy körszakállas úrtól: kérem, a néninek igaza van, a metró nem arra való, hogy a kétes elemek itt pihenjék ki a fáradalmaikat. Néni ám a maga mosdatlan valaga, csattan fel a hölgy, kezében két elkóborolt vállfával, mire egy munkaruhás ember röviden kifejti, hogy a BKV igazán építhetne szállást ezeknek a szerencsétleneknek, tűrhetetlen, hogy minden aluljáró és metróállomás tele van velük. Egy begipszelt karú úr, akit a tömeg rászorított az ajtóra, arra az álláspontra helyezkedik, ha szállást nem is, de legalább ingyenes ágyneműt kaphatnának, hogy ne kukából kitúrt kapcarongyon kelljen éjszakázniuk, mert az ilyesmi rossz fényt vet az országra. Miki egeres paplanhuzatot a sok köcsög munkakerülőnek! – vigyorog egy középkorú férfi. Ősz haja lófarokban, ezüstkarika a fülében. Többen felnevetnek, a poéngyáros szerényen learatja a sikert, ám egy filozófiatanárnak kinéző, kopaszodó úr foghegyről odaveti, hogy felesleges ezeknek ágyneműt adni, mert az emberiség fertőző poloskái, olyan betegségeket terjesztenek, hogy azt a kultúrember lázálmában sem tudja elképzelni, neki például az egyik kolléganője egész életére meddő lett, miután egy ilyen söpredék helyére ült le a villamoson. Pedig akár teherbe is eshetett volna, mert az üléseken bármilyen gyanús anyag előfordulhat, süti el az újabb poént a fülbevalós.
Nevetés hullámzik, mindössze egy halvány „szégyellje magát” dereng át rajta, majd a vállfás hölgy visszaveszi a főszerepet. Négy gyereket neveltem fel egymagam, magyarázza a mellette állónak, a férjem gyógyíthatatlan alkoholista volt, utoljára akkor látták józanul, amikor megszületett, de szerencsére a fiaim mind egészségesek, az egyik például képes a fogaival felnyitni a sörösüveget, pedig, kérem, manapság nagyon ritka az egészséges fogazat! Mit akar a fogakkal, asszonyom, amikor holnapután belefulladunk a sártekét elborító műanyagpalack-tengerbe – berreg egy hang. Inkább az a baj, hogy elkorcsosodik az emberiség, de úgyis az lesz a vége, hogy szépen visszamászunk a fára – jegyzi meg valaki a kocsi közepén, mire ketten is úgy vélik, hogy nem lesz idő visszamászni, ugyanis a csernobili sugárzás tíz éven belül mindenkiben szivacsosra aszalja a gerincvelőt, és az egész emberiséget úgy elfújja a szél a nagy büdös semmibe, mint a száraz faleveleket.
Közben befut a metró a végállomásra, a vállfás hölgy mindenkit letarolva az elsők között lép ki a peronra. A szerelvény kiürül, az ajtók csattanva záródnak, s odabent, a kocsiban, másik oldalára fordulva békésen álmodik tovább a lakó.