Lármafa

Régi holmik között kutattam a napokban, s ráleltem a patinás kolompra. Valaha Londonban vásároltam. A szállodám közelében volt egy üzlet, annak a kirakatában fedeztem fel. Naponta az üzlet előtt sétáltam el, s ilyenkor mindig megcsodáltam. Azért nevezem kolompnak, mert szakasztott mása volt a nálunk ismert, ökrök nyakába akasztható lármás szerkezetnek. Csak jóval kisebb haranggal, amely zengő hangot adott, ha megráztam. Két egybeépített csengettyű volt ez tulajdonképpen kurta száron. Volt rajta bőrből készült akasztó is.
Addig-addig nézegettem, míg megvettem, és otthon az előszobaajtó belső oldalára akasztottam. Dísznek. Aztán a sors úgy hozta, hogy drámai szereplőjévé vált életemnek.
Megbetegedtem, kórházba kerültem, és már az orvosok is lemondtak az életemről, amikor egyetlen fiam nem haza vitetett, hanem magához, kertes házába. „Meggyógyítalak, apukám!”
Olyan állapotban voltam, hogy mozdulni sem tudtam. Éjszaka néha erőtlenül kiáltottam segítségért a szomszéd szobában alvó fiamhoz. Akkor jutott eszembe az a Londonban vásárolt kolomp. Kérésemre a feleségem leszerelte az ajtóról, és elhozta betegágyamhoz. A párnám alatt tartottam. És mikor segítségre volt szükségem, parányit megráztam. Hangjára a fiam azonnal felébredt, és sietett a segítségemre. Ezért neveztem el a kolompot lármafának. A régi időkben, amikor telefonnak híre sem volt, lármafával riasztották az embereket, hogy figyelmeztessék őket a veszélyre.
Amikor halkan megráztam, néhány perc múlva már az ágyam szélén ült a fiam, és gyengéden fogta a kezemet. Megigazgatta a fejem alatt a párnát, a másik oldalamra fordított, a fülemhez hajolt és belesúgott: „Meggyógyulsz, apukám. Itt vagyok melletted, elűzöm a halált!”
És meggyógyultam. Ő pedig egy évre rá meghalt. Olykor hallom, hogy zongorázik a felhők között.
Megtaláltam a régi kolompot, és titokban a párnám alá dugtam. Amikor halott fiammal akarok beszélgetni, előveszem titokban. Nem rázom meg, nehogy felébredjen a ház. Csak beszélek hozzá. Rálehelek, mert a hangját ez is elviszi oda, ahol most a fiam van. Kitűnő hallása volt, ezt megérzi a lelke rezdülésével, és lejön majd hozzám. Leül a betegágyam szélére, mint régen, és megfogja a kezemet, talán a fülembe is súgja azt a régi biztatást: „Meggyógyulsz, apu!”
Csend van és sötét. A szellemjárás órája ez. Meglebben a függöny, csak parányit, mintha kinyitottak volna valahol egy ablakot. Szorosan magamhoz vonom a lármafának kinevezett játék kolompot. Reménység költözik a szívembe.
Most elmondhatom neki mindazt, amit életében elfelejtettem közölni vele. Minden apa szívében marad valami, amit elfelejt elmondani gyermekének. Például, hogy nem fogtam a kezét, amikor érte jött a halál. Talán ha akkor megrázom a kolompot, felriasztom az alvókat, és lámpát gyújtva, a fénnyel elriasztom a sötétséget…
De béna maradtam.
Hangosan, kiabálva kellett volna imádkoznom, perelni az Úrral, de elmulasztottam.
Mit is akartam neki elmondani? Összekuszálódik bennem minden arról a zavaros és kegyetlen éjszakáról. Képzeletemben látom a kezét, finom ujjait, ahogy repdes a zongora billentyűi fölött, Chopint játszotta nekem. Olykor Liszt muzsikája röppent fel ujjai alól vagy Solveig dala a Peer Gyntből. Ha még egyszer meg tudnám érinteni azt a muzsikáló kezet, ha érezhetném tenyere hűs simítását a homlokomon, mint akkor ott a betegágyamon, amikor a lármafa riasztására mellém ült!
De csak csend és sötétség honol mindenütt. Olyan súlyos és mély, amilyenben álmodozni sem lehet. Milyen szörnyű az emlékezés éjszakája! Félek.
Előbb csak gyengéden rálehelek a kolompra, de aztán riadtan rázni kezdem: hallja meg, hogy hívom, hogy hazavárom, hogy nagyon hiányzik, hogy értelmetlen nélküle élni!
Mindhiába. A mennyben nem hallani a földi kolompszót. Millió kolomp kell, hogy oda felérjen. És annak sem lenne értelme. Meghalunk…