Könyvét, a Magyar sors a Kárpát-medencében – Népesedésünk évszázadai, 896–2000 című, néhány évvel ezelőtt megjelent munkát elsősorban a fiatalabb nemzedéknek ajánlotta, amelynek már „szikrát vet a szeme a felháborodástól, haragtól” a magyarság pusztulása láttán. Vajon mennyivel szaporodott a felháborodott magyarok száma műve hatására, hány emberhez juthattak el a gondolatai?
– Amilyen szomorú, már-már tragikus a magyarság népesedési adatainak az alakulása, ahhoz hasonlatos ennek a könyvnek a sorsa is. Nem hinném, hogy széles körben ismertté vált, bár a második kiadása is megjelent már. Azt tudtam, hogy bestseller nem lesz belőle, belátom, nem könnyű olvasmány, mégis azt gondoltam, a népük sorsáért felelősséget érző értelmiségi körök, a felsőfokú humán karok, szakok hallgatói nagyobb érdeklődést tanúsítanak iránta.
– A kéziratot 2000-ben zárta le, a könyv 2001-ben jelent meg, tehát nem tartalmazhatta a szomszédos országokban 2001–2002-ben végzett, egyben a Kárpát-medence egészére vonatkoztatható népszámlálás adatait. Ennek alapján beigazolódtak-e várakozásai, rosszabb, netán jobb eredményekre számított?
– Magam is végeztem becsléseket, amelyeket a könyv végén ismertettem. 1991-ben a határokon túl 2,65 millió lélek vallotta magát magyarnak. Az ismert tendenciák alapján arra számítottam, hogy ez a szám tíz év alatt 150 ezerrel csökken. Tragédia: a fogyás nem 150 ezer, hanem 350 ezer fő volt. Vészhelyzet van. Ha nem változik a jelenlegi állapot, akkor néhány évtized, és nem kell foglalkozni többé a határon túli magyarokkal, mert már nem lesznek.
– Könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a szomszédaink meg a hazai marxisták által annyit átkozott dualizmus korában a magyarság aránya korántsem az erőszakos asszimiláció révén emelkedett, ahogy azt a közvélekedés tartja, hanem főként a nemzetiségekét meghaladó népszaporulatunknak köszönhetően.
– Így van, a magyarság népszaporulata egy-két ezrelékkel magasabb volt a többi népcsoporténál. De akik asszimilálódtak, azok sem ordibálták tele a világot, hogy milyen barbárok ezek az ázsiai vad magyarok, mennyire elnyomják őket, hanem zömmel önként olvadtak be. Az emancipáció hatására a zsidóság tömegesen vándorolt az országba, vált nyelvében magyarrá. A városi németség beolvadása már a reformkorban megkezdődött, több példa bizonyítja, hogy a németek olykor magyarabbak voltak a magyaroknál. Mindkét népcsoport önként váltott anyanyelvet. A magyarság arányának növekedéséhez hozzájárult még, hogy az Amerikába való kivándorlás kevésbé apasztott bennünket, mint például a szlovákokat.
– A szomszédos országokban – s ezzel többé-kevésbé a magyar történetírás is egyetért – leginkább a huszadik század eleji erőszakos magyar asszimilációs politikát hánytorgatják fel sérelemként, amit az úgynevezett lex Apponyi testesített meg. Ezt az értékelést sem tartja elfogadhatónak?
– A nemzetiségi területeken kötelezővé tették a magyar nyelv tanítását, s a tanároknak, tanítóknak tudniuk kellett magyarul is. Szeretném látni, létezik-e ma olyan iskola a környező országokban, ahol a magyar tanulóknak ne volna kötelező tantárgy a többség nyelve, továbbá amelyben a magyar tanárok ne ismernék az adott ország nyelvét. Ilyen nincs! Sőt a magyar tanulókat igyekeznek vegyes vagy nem magyar tannyelvű iskolákba kényszeríteni, ahol egyre jobban érvényesül a többségi diákok és tanárok nyelvi akarata, ha úgy tetszik, asszimilációs ereje.
– A másik figyelemre méltó tétele az, hogy Trianon nagyobb csapás a magyar történelemben, mint Mohács. E kijelentéstől ugyancsak óvakodik történetírásunk.
– Trianonról ma már jelennek meg tanulmányok, de nem olyan szókimondással, amilyen szükséges volna. Hogy Trianon mennyivel súlyosabb volt, mint Mohács, azt az is mutathatja, hogy a középkorban a háromfelé szakadt országnak legalább a kétharmada magyarnak neveztetett. A királyi Magyarország és Erdély. Csak az ország egyharmada volt megszállás alatt. A trianoni békediktátum következtében viszont több mint kétharmada került idegen fennhatóság alá. A török uralom a népesedés szempontjából sem sújtotta annyira a magyar etnikumot, mint amenynyire Trianon következményei, pedig azóta csak nyolcvanöt év telt el. A Trianon után elűzött, beolvasztott, elpusztított emberek és a természetes népszaporulat hiánya, azaz a valóságos és virtuális veszteség arányaiban nagyobb, mint volt a százötven éves török hódoltság alatt.
– Elemzi a virtuális népességirtás fogalmát. Könyvében kimutatja, ha nincs Trianon, akkor a Kárpát-medencében a jelenlegi 11–12 millióval – tehát nem az illuzórikus 15 millióval – szemben ma 20 millió, sőt asszimilációs hatásokat is figyelembe véve inkább 25–26 millió magyarnak kellene élnie. Mennyire elfogadott a történelemtudományon, illetve a politikán belül a virtuális népességirtás fogalma?
– Bevett, elfogadott fogalom, a demográfiában rendszeresen használják. Konkrét példaként említhetem, hogy az első világháború veszteségébe nemcsak a frontokon meghaltak tartoznak bele, hanem a meg nem születettek is. Az akkori ország esetében ez 1,4 milliós hiányt jelentett, nagyobbat, mint a tényleges katonai veszteség.
– Van-e arra akár csak halvány politikai szándék Európa országaiban, hogy a magyarságot ért sérelmeket legalább igaznak, valósnak tekintsék, ha már orvosolni nem tudják, nem akarják?
– A történelemtudományban nincs olyan, hogy mi lett volna, ha… Azért végeztem el mégis az ön által előbb idézett számítást, mert ez matematikailag alátámasztható. S persze azért, hogy felhívjam a figyelmet arra a döbbenetes pusztításra, amelyet a trianoni békediktátum okozott. Ugyanis nem csak azt kell számba venni, hogy mekkora területet, mennyi bányát, gyárat, erdőt, természeti és szellemi-művészeti kincset vesztettünk. Ha nincs Trianon, ma egy rendkívül erőteljes népcsoport élne a Kárpát-medencében, s etnikailag ugyanúgy uralná a területet, ahogyan tette a középkorban több mint hatszáz éven keresztül. Ezzel szemben ma lassan ugyanúgy tízmillióan leszünk, mint száz évvel ezelőtt, csak éppen a lejtőn lefelé haladva. 1910-ben a magyarok a Kárpát-medencei lakosság 54 százalékát tették ki, most jó, ha a 33 százalékát adják. Ilyen rossz arányra a magyarság ezeregyszáz éves története során még egyszer sem, tehát a török hódoltságot, majd a tizennyolcadik századi betelepítéseket követően sem volt példa.
– Nézzünk a jövőbe! A magyarságot különböző számokkal „riogatják”, ezzel szemben az átlagember nyugodtan okoskodhat úgy, Magyarország lakossága tíz éve is meghaladta a tízmilliót, most is meghaladja, s nemcsak tíz éve voltak, most is vannak határon túli magyarok. Mi a valóság? Mire számíthatunk egy-két emberöltő múltán?
– Az ország magyar lakosságát csak bűvészkedéssel lehet tízmilliónál többnek feltüntetni. De ez csak a kisebbik probléma. A demográfiában az adott népesség állapotát különféle együtthatókkal írják le. Ezek közül egyik az úgynevezett bruttó reprodukciós együttható, amely azt mutatja, mekkora az egy nőre jutó leánygyermekek száma, akik ha felnőnek, szülni fognak. Kézenfekvő, hogy ennek legalább egynek kell lennie a népesség stagnálásához. Magyarországon ezzel szemben ez a szám nem éri el a 0,7-et. S miközben csökken a gyermekek száma, nő a meddőség, a magyar nők 12–15 százalékának eleve nem lehet gyermeke. A születések száma a mai 94 ezerről 2020–2025-re mintegy 70 ezerre csökken, 2050 táján pedig évente csupán körülbelül 50 ezren születnek majd. Ebből a periodikusan érvényesülő hanyatlásból kiszámítható, ha nem változik semmi, valamikor 2100 és 2200 között a Kárpát-medencében elfogy a magyar népesség. Légüres tér viszont nincsen. Ha egy terület megürül, oda benyomulnak mások. Ahogy Kölcsey írta: „És más hon áll a négy folyam partjára / Más szózat és más keblű nép.”
– Tehát az a számítás sem túlzó, hogy 2050-re csupán hétmillió ember él Magyarországon?
– Fogalmazzunk úgy, hogy a népesség nagyobb lesz, de ebből a magyarság biztosan nem éri el a hétmilliót.
– Családonként hány gyermekre lenne ma szükség csupán ahhoz, hogy stagnáljon a népesség?
– A megfogalmazás azért pontatlan, mert a család intézménye Magyarországon is kezdi elveszíteni hagyományos szerepét. Ha a natalitás és a mortalitás kiegyensúlyozott, akkor az egy nőre jutó szülések átlagos számának 2,1–2,2-nek kell lennie a stagnáláshoz. Az olyan elöregedő társadalomban, mint amilyen a magyar, ennek legalább 2,5-nek kellene lennie.
– A politika szintjén tehát mindenképpen a háromgyermekes családmodellt kellene támogatni.
– Így van. Orbán Viktor kormányzása idején a miniszterelnökség mellett fel is állt egy szakértői bizottság, amely a demográfiai helyzettel foglalkozott. Mit csinált Medgyessy? Szekeres Imrét bízta meg a bizottság felügyeletével, akinek fogalma sincs a demográfiáról, és rábízták – szinte kecskére a káposztát! – ezt a sorskérdést. De már ez is csak a múlt, mert mit csinált Gyurcsány? Megszüntette a bizottságot. Talán azért, mert kormányfői kinevezésekor Szekeres nem őt, hanem Kiss Pétert támogatta?
– Pedig szakemberek állítják, hogy az elkövetkező néhány évben még viszonylag könnyen lehetne javítani a helyzeten. A Ratkó-korszak szülötteinek gyermekei, akik népesebb nemzedék tagjai, mint a későbbi generációbeliek, még nemzőképes korúak.
– Könnyen javítani azért nem lehetne. De bizonyos, ha ők kimennek, automatikusan tovább csökken a születések száma.
– S mi várható a határokon túl?
– A Délvidéken ma ott tartunk, hogy kétszer annyi a temetések, mint a születések száma, ráadásul a fiatalok jelentős része elvándorol. Ha nem történik valami, ami már a csoda kategóriájába sorolható, akkor 2050-ben magyarkérdéssel ott már nemigen kell foglalkozni. S a beáramlás a Délvidékre, tudjuk, igen magas. Koszovóból, Boszniából százezrek költöztek be csak az utóbbi években, s ezen a területen ma nagyjából 1,5 millió szerb él az első világháború előtti 380 ezerrel szemben. Miközben a magyarok száma 420 ezerről 300 ezer alá süllyedt, a csaknem 300 ezres németséget pedig a háború végén teljesen felszámolták. Döbbenetes adatok! Vérlázítóak! Ha valaki kicsit is belegondol, s felelősséget érez a népközössége iránt, nem igaz, hogy ez nem háborítja föl!
– Erdély…
– Már maga az Erdély megnevezés is félrevezető, mert a Romániának juttatott terület kétszer akkora, mint a történelmi Erdély. A helyzet az utóbbi tizenöt évben vált tragikussá. Hasonlóan alacsony utoljára a második világháború után, a jogfosztottság éveiben volt a magyarság lélekszáma, amikor rengetegen, majd kétszázezren elmenekültek. S csak a hetvenes évekre lett annyi, megközelítőleg 1,7 millió, mint Erdély elcsatolásakor. Most nincs sem háború, sem jogfosztottság, a fogyás tíz év alatt mégis majdnem kétszázezer. Ha ilyen marad a tempó, Markó Béla ezzel a politizálással nem tud változtatni a magyarság helyzetén.
– Varga E. Árpád erdélyi demográfus szerint a magyarok 1991 és 2001 közötti fogyása ötven százalékban az elvándorlás, negyvenben a kiesett népszaporulat, tízben pedig az asszimiláció számlájára írható. Egyetért vele?
– Mint a terület szakértőjétől, el kell fogadnom, bár meglepőnek tartanám, ha az asszimiláció csak ilyen alacsony lenne, mivel tudom, a vegyes házasságok száma Erdélyben is ugrásszerűen megnőtt.
– A legutóbbi népszámlálások közül egyedül az ukrajnai okozott kellemes meglepetést. A nagymérvű elvándorlás dacára Kárpátalján a magyarok lélekszáma néhány ezerrel emelkedett. Mivel magyarázza ezt?
– Mindenekelőtt azzal, hogy a kárpátaljai magyarság nem elöregedett társadalom. S furcsa módon talán az ottani nagyméretű szegénység is közrejátszhatott. A jólét ugyanis nem egyértelműen, nem mindig hat pozitívan a népesedésre. Sokkal fontosabb ennél, hogy Kárpátalján még jobban élnek a gondolkodásban a hagyományos értékek, a családközpontúság, a gyerekek szeretete.
– Felvidék…
– A másik tragikus térség. Trianon előtt majdnem egymillió magyar élt a mai Szlovákia területén – amely szintén nem azonos a történelmi Felvidékkel – a jelenlegi 520 ezerrel szemben. A fogyás csaknem félmillió, de csak az utóbbi tíz évben is meghaladta az 50 ezret. Ott is az asszimiláció, a csekély népszaporulat, az elöregedés a legnagyobb gond, talán egyedül az elvándorlás nem fenyeget.
– Csak egy-egy mondatban: Várvidék, Muravidék, Horvátország.
– Burgenlandban a második világháború óta nem változik a magyarok száma, ötezer körül mozog, de nem a kiegyensúlyozott népszaporulat miatt, hanem mert nyugatról sok, egykor kimenekült magyar költözött oda, közel Magyarországhoz, mégis az Európai Unióba. A szlovéniai Muravidéken a magyarok száma 1910 óta 30 ezerről hétezerre csökkent, a magyar közösség igen gyorsan szívódik fel. Horvátországban száz éve 150 ezer magyar élt a mai 17 ezerrel szemben. A Pozsega vármegyei magyar falvak teljesen eltűntek, de a korábban színmagyar Drávaszög elhorvátosodása is folyamatos.
– Mit tehetünk megmaradásunk érdekében? Könyvében ön három lehetséges megoldásról ír. Az egyik a környező nemzetek társulása, konföderációja lenne, amit ön is lehetetlennek tart. Maradjunk a másik kettőnél: a gondolkodásunk megváltozása, a „magyar csoda”, illetve a határok módosítása. Ezzel kapcsolatban, újabb kavicsot dobva az állóvízbe, azt állítja, a sokak szerint üdvözítőnek tartott autonómia csupán illúzió.
– Életem jelentős részében sajnos magam is ebben az illúzióban ringattam magam, a magyar értelmiség nagy részével egyetemben. Hittünk az autonómiában, s hittünk benne, hogy ha beköszönt a demokrácia, akkor annak elveiből automatikusan következik az autonómia. S ha a kisebbség megkapja az önkormányzatiságot, akkor ez biztosítani tudja a megmaradását. Ám az első gond mindjárt az, hogy egyetlen ország sem adja meg az autonómiát. Sőt ha valaki kiejti az autonómia szót, arra azonnal rásütik a revizionista szégyenbélyeget. Tanulmányaim és töprengéseim alapján más következtetésre jutottam: sajnos az is kevés, ha egy kisebbségi népcsoport megkapja az autonómiát. Hiszen így sem kerül az államhatalmi eszközök teljes birtokába, mint a többség, amelynek akarata, éppen a demokrácia többségi elve alapján, változatlanul érvényesül. A kisebbség az autonómia dacára is kisebbség marad. Sohasem tudhat olyan körülmények között létezni, olyan mértékben kibontakozni, mint a többség, ami hosszú távon elkerülhetetlenül a sorvadásához, asszimilációjához vezet.
– Nincsenek ellenpéldák? Az embernek elsőként a baszkok jutnak eszébe.
– Különleges népcsoport. Spanyolországban olyan autonómiát kaptak, amilyenről a határon túli magyarok csak
origo.hu
Mindkét irányban le kellett zárni az M5-öst, akkora a baj
