Lejtőn a baloldali koalíció

A köztársaságielnök-választás végeredményének ismeretében tovább nőtt az esélye egy 2006-ban bekövetkező kormányváltásnak. A szocialisták súlyos vereséget szenvedtek az ellenzéki pártok és a civil társadalom közös jelöltjével szemben. A kudarc hosszabb távon ható következményei azzal együtt is nehezen láthatóak át, hogy a sietősen összetrombitált rendkívüli kongresszuson még időben sikerült elfojtani az indulatokat. Bár Hiller István pártelnök szerencsésen túlélte a személyével kapcsolatban megtartott bizalmi szavazást, lényegében Gyurcsány Ferenc gyámsága alá került. Lamperth Mónika belügyminiszter után immár a második nehézsúlyúnak tartott szocialista pártpolitikus süllyedt olyan megalázó szituációba, ami után immár lehetetlen komolyan venni a személyét.
Az MSZP országos választási bizottságának elnöki tisztét is átvevő miniszterelnök lényegében abszolút hatalmat kapott a 2006-os vereségtől rettegő párt tagságától, pedig az alapszabály értelmében erre nem is lett volna lehetősége, mivel hivatalosan még nem jelölték újra miniszterelnöknek. A kormányfő egyetlen potenciális ellenlábasának számító Szili Katalin nem csak az államfőválasztást bukta el, de taktikai érzékből is elégtelenre vizsgázott. A baloldal drága és hőn szeretett Katikája napok alatt gúnyos füttyök és fagyos mellékpillantások kényelmetlenül feszengő elviselőjévé vált. Szilivel együtt a párt erős emberei is jelentős presztízsveszteséget szenvedtek. A tavaly nyári Gyurcsány-puccs egyik megszervezője, Toller László alaposan túlbecsülte az erejét, amikor újra megcélozta a nagy királycsináló szerepkörét, és vele együtt kerültek kényelmetlen helyzetbe a régi pártelithez tartozó szilisták, így Szekeres Imre elnökhelyettes és Lendvai Ildikó frakcióvezető is.
Túl sok örömre azonban Gyurcsánynak sincs oka. A száz lépés programja és az ehhez kapcsolódó kommunikációs blöffök sorozata kezdenek kifulladni. A kormánytagok erőltetettnek tűnő országjárása az elnökválasztási bukás és a nyári uborkaszezon közé beékelődve a legkevésbé sem fogja lázba hozni a fokozatosan elbizonytalanodó szavazókat. A sorozatosan rosszul időzített, kellemetlen elszólásokkal tarkított álreformok ellentábora folyamatosan növekszik, jelezve, hogy az emberek nem vevők a díszes csomagolású politikai bóvlikra, a Csökkentjük az adókat! címszó alatt becsempészett újabbnál újabb húsbavágó adóemelésekre.
Nehezíti az ország további kormányozhatóságát, hogy az MSZP és az SZDSZ közötti viszony az eddigieknél is hűvösebbé vált. A koalíciós pártok egymás iránti bizalmatlanságának erősödése pedig értelemszerűen a szavazótáboraik eltávolodását is jelentheti. A balliberális erők 2002-es választási győzelme nem kis részben annak volt köszönhető, hogy a szocialista és a liberális tömb hívei az első forduló utáni visszalépések után hajlandók voltak a leendő szövetséges jelöltjeinek támogatására is. Jövőre viszont előfordulhat, hogy a koalíció azzal együtt is súlyos vereséget szenved, hogy a remélt siker egyik legfőbb előfeltétele, az SZDSZ ötszázalékos küszöbön való átlépése megvalósul. A még mindig legalább negyedmilliós szabad demokrata szavazók második fordulóbeli aktív támogatása nélkül az MSZP akár tíz-tizenöt egyéni választókerületi mandátumát is elveszíthet. Mivel az SZDSZ parlamenti jelenlétét zömmel a pártlistákról bekerült képviselők biztosítják, ezért náluk nem perdöntők az egyéni eredmények, viszont annál több félnivalójuk lehet a 2006. őszi önkormányzati választásokon. A szocialista párthívek voksai nélkül megpecsételődhet a mind látványosabban amortizálódó Demszky Gábor sorsa. Elúszhat ezenkívül több, jelentősnek mondható vidéki polgármesteri szék is, ez viszont hosszabb távon végzetesen meggyengítheti a liberálisok amúgy is olvadóban lévő szavazótáborát. Dióssy Gábor gazdasági minisztériumi államtitkár nagy visszhangot kiváltó parlamenti leszavazása éppúgy lehet egy jelentéktelen kis közjáték, mint egy nagyobb vihar előszele. Az SZDSZ-nek az államfőválasztás során tanúsított stratégiája miatt ingerült MSZP-tagság mindenképpen „vért akar látni”. Gyurcsány ugyan macskaügyességgel hárította el magáról a felelősséget, többek között egy politikusi remeklésnek minősíthető kongresszusi beszédet produkálva, viszont mindenki számára nyilvánvaló, hogy a tekintélyét csak akkor őrizheti meg a támogatói előtt, ha a továbbiakban fel tud mutatni legalább egy szabad demokrata skalpot. Ma még csak találgatás tárgya lehet, hogy ez az érettségibotránnyal súlyosan kompromittálódó Magyar Bálinté lesz-e, vagy esetleg másé.
A koalíciós pártok több mint egy évtizede zajló házassága nagyon közel került a válóperhez. A korábban sem felhőtlen kapcsolatok kihűlése olyan politikai erőviszonyok között következett be, amelyek hosszabb távon sem javíthatják az újrakezdés esélyeit. A hőn áhított generációváltás egyik párton belül sem zajlott le. Az MSZP és az SZDSZ öregedő pártelitje majd egy évtizede változatlan, akár a szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága volt Brezsnyev idejében. Gyurcsány Ferenc sem egy új baloldali nemzedék hírnöke, hanem csak egy politikai kalandor, aki a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodott, kiváló ösztönökkel érzékelve, milyen könnyen megszerezhető a hatalom a párt és az ország élén. Alkalmilag szerveződő párton belüli klikkek, valamint zsákmányszerzésre szakosodott, KISZ-apparátcsikokból lett üzleti hiénák alkotják a meglehetősen tarkabarka Gyurcsány-tábort, amelynek az a szerencséje, hogy párton belüli vetélytársaik a tavalyi kormányfőváltás és az idei köztársaságielnök-választás során tehetségtelen, a minimális helyzetérzékeléssel sem rendelkező politikusoknak bizonyultak. Hiába nyerte tehát meg Gyurcsány a június 11-i kongresszus kibeszélőshow-ját, ez csak részben köszönhető a megfelelően működő politikusi ösztöneinek: előbb-utóbb az ellentábor is rátalálhat egy vezérre, márpedig ez végzetes lehet a kormányfő számára.
A közvélemény-kutatási eredmények nem sok jót ígérnek az MSZP számára. Főleg azért, mert az őszinte szavak és a szakmailag is hiteles válságkezelő politika hiánya miatt az emberek még mindig nem érzékelik, mekkora válságba sodorta az államháztartás egészét a Medgyessy-féle száznapos osztogatásokkal elindított pazarló és rövidlátó gazdaságpolitika. A költségvetés képzeletbeli szőnyege alatt újabb és újabb szemétkupacok gyülekeznek, arra pedig egyre kevesebb esély van, hogy a jelenlegi kormány képes lesz ennek a kitakarítására. Az évek óta halogatott tényleges adócsökkentés elmaradása miatt folyamatosan romlik az ország nemzetközi versenyképessége, amit az is jelez, hogy a közép-európai térség egykori mintaországa sereghajtóként kullog a nemzetközi rangsorolásokban. Mivel az államháztartás szerkezetének átalakításában semmilyen érdemleges változás nem történt az elmúlt években, a száz lépés programjának ismeretében pedig már nem is várható ilyesmi a következő választásokig, a magyar gazdaság növekedési esélyeit gátló ördögi kör tovább erősödik. Minél tovább halogatják a hatalom birtokosai a költségvetés bevételi oldalát jelentő közterhek csökkentését, annál nehezebb lesz a későbbiekben fájdalommentesen hozzányúlni a kiadási oldalhoz, racionalizálva annak működését.
A jelenlegi koalíciónak már sem ideje, sem ereje nincs a változtatások véghezvitelére. De már a szükséges társadalmi támogatottság sincs meg a büdzsé talpra állításához. Ehhez már egy új összetételű kormányra lesz szükség, amelynek alkotmányos érzéke és gazdaságpolitikai hitelessége remélhetően egészen más alapokon nyugszik, mint a jelenleg hatalmon lévőké.