MI A MAGYAR?

Nincsenek olvasók. Még kevésbé vevők. Vagy csak igen kis számmal, mely nem áll arányban a magyar tehetségek számához és termékenységéhez. Ez volt a panasz a múltban is. Ma még indokoltabb. A háború előtt is csak mesterséges eszközökkel lehetett fenntartani bizonyos irodalmi standardot, írók lelkességével és önzetlenségével, kiadók ambíciójával és leleményességével – a háború bizonyos időszakaiban, a lövészárkokban megtörtént csoda: a magyar ember olvasni kezdett, megszerette a könyvet, meghajolt a klasszikus könyv fensége előtt – azt lehetett remélni, most végre elérkezik az az idő, mikor reális bázisra támaszkodhat az író és a könyve, rövid ideig volt is bizonyos „konjunktúra”, mely csodálatosan elektrizálta az irodalom munkásait, szárnyakat adott a kiadói vállalkozásnak, nagyszerű terveket érlelt és hívott életre, reményt keltő perspektívákat nyitott meg – míg azután jött Trianon és a köznyomorúság, és mindent elpusztított, mindent eltemetett.
A háború előtti és a háború alatti olvasókat és könyvvásárlókat nem kétharmad részben kapcsolta le a trianoni békemű, mint a lakosságot és a földet, hanem mintegy négyötöd részben, mert a perifériákon volt addig is a művelt magyar közönség, és jóformán összes intelligens lakosságú városaink ma meghaltak a magyar irodalomra nézve. Elvesztettük ezenfelül a jó vidéket, a földbirtokosokat és -bérlőket, a falusi könyvéhes intelligenciát, eladdig irodalmunknak jóformán legbiztosabb támaszát, mert semmiféle termék elől nem zárják el oly gondosan határaikat az utódállamok, mint a magyar könyv elől. Ettől félnek legjobban. A lefegyverzést ezen a ponton végzik el a legalaposabban.
Maradt tehát közönségnek a főváros és néhány (4-5) nagyobb és intelligenciával bíró városunk. Mert Csonka-Magyarország nagy parasztvárosai, falvai és tanyái könyvszempontból nem számítanak. Amely hetven– nyolcvanezer lélekkel bíró város egyetlen könyvkereskedést sem bír fenntartani – hogy jöhetne az tekintetbe az irodalmi fogyasztás szempontjából?
Hiszen a bekövetkezett gazdasági állapotok, a pénz elértéktelenedése, a köznyomorúság éppen azokat az osztályokat sújtották legjobban, amelyek a múltban egyedüli fogyasztói voltak az irodalmi termékeknek, épp azokat az egyéneket taszították a legnagyobb nyomorúságba, akiknek voltak kulturális szükségleteik, amiknek kielégítéséről elsősorban kellett lemondaniuk.
Ez a dolog lényege. Ez az oka a legjelesebb magyar könyvek kis példányszámának, csekély számú fogyásának. De ezen nem segíthet semmiféle könyvkiadói kultúrtevékenység – ez a kultúrtevékenység kimerül abban, hogy a kiadó a könyvet kinyomtatja, kiadja. Mert higgye el nekem Nagy Lajos, hogy igen nagy dolog az, ha valaki a mai viszonyok között bármilyen magyar nyelvű becsületes irodalmi munkát kinyomat. Oly nagy dolog, oly áldozatos cselekedet ez, hogy minden egyes kiadó előtt minden egyes ilyen mű kiadásakor bátran kalapot lehetne emelni. Kell is. Mert bármily okos és eszmegazdag a Nagy Lajos cikke, abban azonban, azt hiszem, téved, mintha elhivatott írói tehetséggel megírt „bátor” regénye, a talentummal és „prófétai szent lélekkel” megírt mű nem találna kiadóra. Nem tudok rá esetet, hogy igazi irodalmi érték újabb időben kiadó hiányában elmerült volna. Hogy nem részesült sikerben? Még abban a csekély sikerben sem, mely a magyar könyvnek legjobb esetben kijuthat? Annak sok oka lehet, de semmi esetre a „kiadói bátorság” hiánya. Ez a bátorság megvan – eddig legalább megvolt – csodálatosképpen annak ellenére, hogy minden egyes ily bátor cselekedet szinte egyjelentőségű egy-egy szomorú bukással.
Révay Mór János: A „Garmadákról” (1925)