(mi az előbbre való…)

Én nem tudom, hogy a politikusoknak valójában mi a céljuk és mi a feladatuk.
Általában a politika a hatalomért folyó harcról szól. Ha jóindulatúak, sőt jóhiszeműek vagyunk, azt gondolhatjuk, hogy ez a harc valójában önzetlen; bizonyos emberek úgy érzik, jól el tudnák látni az ország kormányzását, képességeik hasznára válhatnának az ország népének, koncepciójuk érvényesítése végett van csupán szükségük a hatalomra, a döntés, törvénykezés és cselekvés jogára.
Ennyire persze nem vagyunk jóhiszeműek, a politikusok között ritka a Széchenyi, a Deák és a Baross Gábor, a hatalom vágya nem mindig párosul tehetséggel és önzetlenséggel. A pártok manapság arra törekednek, hogy a népesség minden rétegét célba vegyék ideológiájukkal, ígéreteikkel, s az általános jólétről szóló elképzeléseikkel. Mindez a választók kegyének elnyeréséért történik, a többség megszerzésének reményében. A populáció egyazon rétegét célba venni több párt által értelmetlennek tűnik, ugyanakkor lehetetlenség az ország valahány lakosának a szája íze szerint beszélni, s még lehetetlenebb ekként cselekedni. Ezért a pártideológiák és pártpolitikusok lényegileg különböznek egymástól, így a parlamenttől számon kérni az úgynevezett nemzeti egységet, valójában bornírtság.
Például amikor Gyurcsány bejelentette az Országgyűlés plénuma előtt, hogy 2006. január 1-jétől a családi pótlékot kormánya mintegy duplájára emeli, ugyanakkor eltöröl bizonyos gyermekek után járó adókedvezményeket, egy sajátságos szocialista ideológiai elképzelésről tett vallomást, mégpedig arról, hogy a többségben lévő szegényeket szükséges támogatni. Ez általános baloldali ideológia, amikor csúcspontjára ér, így hangzik: államosítsd a gyárat, add a népnek, költöztesd be a gazdagok villáiba a proletárt, és leginkább üsd a burzsujt meg a kulákot. Mindez mindenkoron a többség érdekeire való hivatkozással szokott volt történni, s e népes populációra való apellálás nemcsak a diktatúrák, hanem a demokráciák bal felének is a sajátja. Egy szocialista képviselő bizonyos erkölcsi fölénnyel jelentette ki: mi nem a középosztályt kívánjuk támogatni és megerősíteni, hanem a szegényeket. Ehhez társul még egy dolog, ami az érzelmekre hat: a gyermek, akinek érdekében a családi pótlék emelése íme végbemegy.
Ez kegyetlenül tiszteletreméltó. Egyetlen dolog keltheti fel gyanakvásunkat: 2006. a választás éve, s Gyurcsány gesztusa éppen a heves kampányidőszak kezdetére esik. Felvetődik bennünk a kérdés: mit akar Gyurcsány (és az MSZP) folyton a szegényektől. Van itt egy egyszerű tény. Hogy Medgyessy dramatikájával éljek (aki mondotta volt, hogy a döngicsélő szúnyog sokan van), nálunk a szegény van sokan. A sok fogalma pedig a többség fogalmához közelít. Amikor a Fidesz az úgynevezett polgári középosztályt kívánja támogatni, tulajdonképpen figyelmen kívül hagyja a „sokan van” tézisét. Mit jelent ez? Gyurcsány – hihetjük-e – hogy nem lát tovább az orránál, ugyanis a „szegénység fejlesztése” az esélyegyenlőség nevében nem biztos, hogy bárminő eredményre vezet. (Ha csak arra nem, hogy a szegények az MSZP-re szavaznak.) A Fidesz konzekvens, amikor az úgynevezett középosztály megerősítésére törekszik. Ez nem új a magyar nap alatt sem: Széchenyi egyik nagy álma volt. Ha körülnézünk Európában és a világban, mit látunk? Erős középosztály, erős nemzet, növekvő jólét, szűkülő szegénység. Itt érhető tetten a két koncepció különbözősége: az egyik kapkodó, önérdekű, bombasztikus, demagóg, a másik a jövőt és az egész ország javát tartja szem előtt. Hasonló „szociálisan érzékeny” dobásai lesznek még a Gyurcsány-kormánynak a választásokig.
Hogy szükséges-e bedőlnünk nekik, én nem tudom…