(miért sző hálót a pók…)

Én nem tudom, elmondhatom-e magamról, hogy a légynek sem ártok. Hajlamom van arra ugyanis, hogy a szobámban zümmögő, hol az orromra, hol a nagylábujjamra szálló legyeket üldözzem, és ha sikerül, agyonüssem. Csopakon nyaranként apró kis legyek sertepertélnek, ténykedésük este, villanyfénynél a legfeltűnőbb, s ha néhány szúnyognak is sikerül benyomulnia a védőháló résein, akkor a döngicsélés és zümmögés előrevetíti, hogy nem lesz nyugodt az álmom.
A klasszikus liberalizmus szellemében azt gondolom, hogy a rovarok szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát és érdekeit nem veszélyeztetik. Ez persze egy pók és egy légy esetében például tünékeny ábránd. A szúnyogok és a legyek nem is ismerik a fenti tan alaptézisét, egyáltalán nem tartják tiszteletben emberi jogaimat, ezért alkalmasint polgári elégedetlenséget hirdetek, ami jelen esetben felér a rendőri (önkényuralmi) brutalitással. Csöndesen a szúnyog háta mögé lopózom, s egy arra alkalmas eszközzel, többnyire kispárnával, agyoncsapom. A légy viszont az esti fényben kering és csapong, s általában olyan helyre ül megpihenni, ahol agyoncsapása kevés reménnyel biztat. Ha valaki például könnyelműen lesújt egy vizespohár közelében elhelyezkedő bogárra, biztosra veheti, hogy estéje az üvegcserepek összeszedegetésével telik, másnap mégis belelép mezítláb egy szilánkba. Egy-egy légy üldözése és jogainak sárba tiprása ezért huzamos időt és nagy körültekintést igényel. A minap este fél óra alatt sikerült hármat leterítenem, hulláikat, mintegy kegyelemből, a papírnehezékként használt bronz Rózsa Ferenc-díjamon helyeztem el. Furdalt kicsit a lelkiismeret, mert a mészárlás nem a kenyerem, s végtére is a légy ugyanúgy a biomassza része, mint én magam. Ezért elkezdtem tűnődni, miként juttathatnám
vissza a tetemeket a természeti körforgásba. Itt vetem közbe, hogy csopaki faházunkat felettébb kedvelik a pókok. A minap észrevettem, hogy a fürdőszoba zuhanyzófülkéjének bal felső sarkából, amikor megnyitom a vizet, egy rokonszenves, karcsú pókocska ereszkedik alá végigvizslatva hálóját, hogy vajon mi került bele. A zuhanyrózsából spriccelő víz ugyanis megrezegteti a finom szálakat és megtéveszti a zsákmányra lesőt. Napokig figyeltem ezt a pókot, és megállapítottam, hogy semmit sem fog, mivel a fürdőszobába nemigen jut be sem légy, sem szúnyog.
Ezért úgy döntöttem, hogy a három döglött legyet a böjtölő póknak ajándékozom. Elhelyeztem őket a hálójában, és megeresztettem a zuhanyt. Azonnal előtűnt, kissé meglepődött, hogy zsákmányt ejtett, de aztán felhurcolta az egyik legyet az odújába. Azóta rendszeresen etetem. A porhüvelyeket kiszedem a hálóból, a friss áldozatokat pedig beleshelyezem. A pókocska szépen hízik, s újabban úgy látom, a rokonszenv jeleit mutatja, amikor belépek a fürdőszobába. Én viszont azon tűnődöm, hogy egy hithű buddhista, aki vesszőseprűvel söpri maga előtt az utat, nehogy rátaposson egy élőlényre, mit szólna eme cselekedetemhez. Félő, hogy kettős mércével mérek, mint a magyar liberálisok: ami tilos a légynek és a szúnyognak, az szabad a póknak. Persze, ha egy légy csendben meghúzná magát a sarokban, őt sem bántanám. Ha a szúnyog nem szívná a vérem, nem ütném agyon. Mindenesetre a pókocska minden este átvizsgálja a hálóját, amikor zuhanyozni kezdek.
Hogy önök, akik olvassák ezt az írást, kinek drukkolnak, a póknak vagy a légynek, s mit gondolnak rólam, én nem tudom…