(milyen a fizikai munka…)

Én nem tudom, mit nevezünk fizikai munkának. Valaha, a boldogult Kádár- és a még boldogultabb Rákosi-időkben, az úgynevezett „F”, kitüntető rangot jelentett, a „P” már kevésbé, az „É” némi kétkedéssel kísértetett, az „E” pedig kifejezett helytelenítéssel járt együtt. (Az ifjak és a feledékenyek kedvéért: F = fizikai, P = paraszt, É = értelmiségi, E = egyéb.) Magam az É kategóriába tartoztam, mivel apám tanár volt. Ennek nem éreztem hátrányát, de előnyét sem. Kilencéves voltam, amikor bátyámmal Kőszegen felfűrészeltük Jeges tanár úr téli tüzelőjét bérmunkában. 1951-ben pártunknak-kormányunknak, s szeretett vezérünknek, az úttörők nagy barátjának volt képe tíz-tizenöt éves gyerekekkel felcsákányoztatni, ásni, kapálni, gereblyézni a határsáv szűz talaját, hogy aztán a disszidálni akarók lábnyomai szépen látszódjanak. Én a Kőszeg környéki munkálatokban vettem részt. Kemény kubikosmeló volt, életem egyik rémálma. (Éjszakai hálóhelyünkön nyüzsgött a bolha és a poloska. Éljen a párt!) A taposóaknákat már nem mi raktuk le.
További rémálmaim a fizikai munkáról: Zalaegerszegen egy raktárhelyiségben megkövült a só. Bátyámat és engem (tizennégy évesen) az a megtiszteltetés ért, hogy felcsákányozzuk, megzúzzuk és ötvenkilós zsákokba töltsük az étkezési konyhasót. (Ilyesmiért tört ki a Spartacus-lázadás.) Rám a sógőztől heves hasmenés jött, félóránként szaladtam a nyilvános illemhelyre. (Ötven fillér volt egy menet, mint egy gombóc fagylalt.) Ezzel együtt ragyogóan kerestünk, körülbelül úgy, mint egy sztahanovista.
A másik eset középiskolás koromban történt. A zalaegerszegi (ZTE) stadion futópályájának salakját cseréltük ki feketéről a modernebb vörösre. Hajnali négykor indultuk az ukki vasútállomásra, ahol a még izzó salakot lapátoltuk át teherautóra. (Kénkőbűz, hatvan fok, profi kubikosok sírva fakadnak, Lucifer összedörzsöli a tenyerét.)
Szóval számomra ez az F, nem pediglen a kábeltévé szakszerű bekötése. Mindez arról jutott eszembe, hogy most, az öregkor megérdemelt nyugalmát élvezve, újra füvesítem a vakondok által tönkretett területet kis kerti tavam körül. Módszerem a következő.
Ások. Amikor sziklába ütközöm, csákányt ragadok. A vízhólyagot nem hagyom idő előtt kipukkadni a tenyeremen. Leteszem a csákányt, kapával szétverem a göröngyöket. Ezután gereblyével szépen elegyengetem a talajt, homokkal kevert humuszt szórok rá lapáttal. Tehát: csákány, ásó, kapa (ez kell a temetéshez is meg a nagy harang), lapát, gereblye. Ettől undorodik igazán a magyar. És pontosan ebben a sorrendben. Amikor kezdem úgy érezni, hogy dögrováson vagyok, fogom magam és lefekszem a hintaágyra. (Ilyenkor úgy nézek ki mint egy hajdani F-es KISZ-funkcionárius, aki belesétált néhány milliárdba a rendszerváltozás hajnalán.)
Tehát fekszem a cseresznyefa árnyékában, ha rám hull egy gyapjaslepkehernyó, lepöckölöm. És hogy ne pazaroljam az időt: írom ezt. Natasa hideg és nedves orrával böködi a könyökömet, jelezve, hogy itt az ebédidő. Mondom neki, hogy ne piszkáld folyton a másikat, erre elszégyelli magát, és felmászik a lábamhoz a hintaágyra. Csicseregnek a madarak. Lihegésem lassan elcsitul. A három kiló fűmagot már megvettem. A vakond valahol a mélyben, csöndben leselkedik. (Mily szép képzavar!) Arra vár, hogy a talaj fellazuljon, és öntözni kezdjek. A vakond amúgy imádnivaló kis jószág, selymes, fekete bundájával, piros orrával. Egyszer a szomszédasszonyt megakadályoztam, hogy agyoncsapjon egyet. Kétórás várakozás után kapával kikapta a kis jószágot, éppen akkor, amikor az járatából kitúrta a földet. Bár most lenne itt egy ilyen asszony.
Hogy miközben ezeket írtam, a csákány, az ásó meg a kapa kipihente-e magát, én nem tudom…