Milyen szellemet képviselnek?

Meggyőződésem, hogy az MDF által megígért és a „rendszerváltozás” után elmaradt nagytakarítás egyik súlyos következménye, hogy a külföldi magyar kulturális intézmények egy részében máig érintetlenül őrződött meg a késő kádárizmus szelleme. Sem az Antall-, sem az Orbán-kormány nem ismerte fel a kulturális külképviseletek személyi állománya és kapcsolatrendszere megtisztításának fontosságát, nem vette észre, hogy ezek az intézmények jóval hatékonyabban befolyásolják a fogadó országban kialakuló Magyarország-képet, mint akár a külpolitika, akár a hagyományos diplomácia erőfeszítései. Egyik-másik kulturális képviseletünk szorosan „összenőtt” olyan helyi baráti társaságokkal, amelyeket a kádári Magyarország meglepően ügyesen használt fel propagandafórumként, és amelyet ennek megfelelően nagyvonalúan finanszírozott. Az intézetek munkatársi gárdája többnyire régi, kipróbált elvtársakból állt, a nagykövetségek költségveté-sében pedig e társaságok kistafírozására egészen 1990 végéig meghatározott pénzösszeg állt rendelkezésre. E kulturális külképviseleti hálózat gyökeres megváltoztatásának szükségességéről sajnos soha nem sikerült meggyőznöm az arra illetékeseket.
Mindez azért jut most ismét eszembe, mert Helsinkiben járva kezembe került egy könyvecske, amely a „Magyarország röviden – 2004” címet viseli, és amelynek kiadója a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ. A borító szerint a cikkgyűjtemény az intézet új kiadványsorozatának második darabja, szerkesztője Miklóssy Katalin, előszavát ő és az intézet volt igazgatója, Jelinkó Árpád jegyzi. A kolofonban együttműködőként fel van tüntetve a Finn–Magyar Társaság is, ami nyilván jelképes gesztus, hiszen a könyvet minden bizonnyal a magyar állam finanszírozta a magyar adófizetők forintjaiból. A könyvecske célja az előszó szerint az, hogy a 2000-ben megjelent, elsősorban a történelmi múltra összpontosító elődjét kiegészítve, az 1989–2004 közötti időszakot, azaz a magyar rendszerváltozás korát mutassa be a finn olvasónak. Teszi ezt huszonkét fejezetben csaknem ugyanannyi szerző közreműködésével – közülük kilenc finn, a többi magyar.
Itt azonban kissé előre kell futnom. Bevallom, a kérdéses munka elolvasása után levelet intéztem az NKÖM kulturális intézeteinek igazgatóságához, és – már csak személyes érintettségem okán is – jeleztem, hogy a kiadvány oly mértékben ad torz és negatív képet a hazai állapotainkról, hogy az még ellenségeinknek is becsületére válna. És itt nem elsősorban a személyemre vonatkozó kicsinyes és buta mocskolódásról van szó, hanem arról a posztkádárista látásmódról, amit a cikkek egy része sugall. Elsősorban az időszak finn– magyar kapcsolatait elemző Juhani Huotarié, aki nem csupán itt, hanem számos, korábban megjelent írásában bizonyította már alkalmatlanságát tisztességes és elfogulatlan Magyarország-kép megrajzolására. Csak remélni tudom, hogy valaki veszi a fáradságot, és a Finn Irodalmi Társaság kiadójának tavaly ősszel megjelent Magyarország története általa írt fejezeteit valamelyik hazai szakfolyóiratban elemezni fogja.
Ebben a kiadványban Huotari igen különös értelmezését adja a magyarországi rendszerváltozásnak. Történelmi eszmefuttatása elején felvázolja Kádárék reformkísérleteit, majd a látogatásokat sorolva megállapítja: „Grósz Károly 1989-es finnországi látogatásával a magas szintű párbeszéd folytatódott. A magyarok nyíltan beszéltek terveikről, de problémáikról is. Felesleges politikai liturgia nem terhelte a beszélgetést. A finn politikai vezetés őszintén hitt abban, hogy a magyarok meg akarják és meg tudják reformálni a szocialista rendszert, közelebb viszik a valódi demokráciához és a piacgazdasághoz.” Merthogy – mint írja – „a változások előrehaladtával felerősödött a gyorsabb reformok iránti igény. A gazdaság mellett meg akarták újítani a politikát, bővíteni akarták az állampolgárok szabadságjogait, fejleszteni a demokráciát. A Magyar Szocialista Munkáspárt vezetősége belátta, hogy az egypártrendszer ideje elmúlt, és megérett a nemzetközi helyzet szabad választások tartására…”
Ez a gondolatmenet olyan szép, hogy akár a Köztársaság téren is írhatták volna. A nemzetközi helyzet megérett. Az egypártrendszer ideje elmúlt. Reformok és a demokrácia fejlesztése. Kár, hogy a következő bekezdésben jön a csúnya Antall, és „a finn közgazdászok nemsokára fölfedezik, hogy a magyar konzervativizmus leginkább visszatérés a háború előtti korszak retorikájához, és távol áll a gyors és mélyreható gazdasági reformokra törő piacliberalizációtól”. (Az NKÖM kulturális igazgatósága vezetőjének válaszlevele szerint „sem ebben a kiadványban, sem a helsinki intézet korábbi kiadványaiban, illetve szakmai tevékenységében politikai részrehajlást sem egyik, sem másik oldal irányában soha nem fedeztünk fel”. Huotari ezután az Orbán-kormányon veri el a port. Mint írja, még az Egyesült Államokban is megütközést váltott ki az antiszemita jelenségek fölerősödése, amit csak súlyosbított, hogy „Orbán kormánya nem volt hajlandó szakítani a szélsőjobboldallal, ellenkezőleg, soviniszta nyilatkozatokkal próbálta bővíteni szavazóinak táborát”.
A többi cikkre nem érdemes túl sok szót vesztegetni. Szerzői többnyire ismeretlen „szaktekintélyek”. Egy Goda Judit nevű „irodalomtörténésztől” például megtudjuk, hogy Magyarországon virágzik a prostitúció és a gyermekkereskedelem, női egyenjogúságról beszélni sem lehet, asszonyainkat verik, rendőreink pedig intézkedés helyett lebeszélik őket a feljelentésről. A médiát taglaló fejezetből megtudjuk, hogy a Népszava régi szakszervezeti napilap, valamint hogy Orbánék kormányzásuk idején megpróbálták a médiaegyensúlyt felborítani, többek közt állami hirdetésekkel halmozva el a Magyar Nemzetet. Üdítő kivétel az elfogult cikkek közt a témához valóban értő Urpo Kivikari írása a magyar gazdaságról, vagy Marjatta Manni-Hämäläinené a magyar filmgyártás jelen (nem túl biztató) állapotáról. Tollforgatóként szomorúan teszem hozzá, hogy a mai magyar irodalomról írott cikkében Grendel Lajos információs ingerküszöbét sem Csoóri Sándor (Finnországban legismertebb költőnk), sem Tornai József, sem más „népi-nemzeti” írónk életműve nem volt képes elérni, még nevük sem említtetik.
És itt visszatérek a kályhához, a külföldi kulturális intézetek által közvetített Magyarország-kép kérdéséhez. A tárca másfél évtizede tartó közömbösségének, oda nem figyelésének 2006 után semmiképpen nem szabad folytatódnia. Természetesen nem cenzúráról és nem kézi irányításról beszélek, hanem a létező „szocializmus” alatt kitermelődött és feladatai ellátására részben alkalmatlan személyi állomány megrostálásáról. Ha ugyanis egy jövendő polgári kormány „kifelé” is sikeres akar lenni, e kérdés kezelésének az eddigieknél jóval nagyobb figyelmet kell szentelnie. Nyilvánvalóan fontos, hogy kik vezetik az intézeteket, de legalább ennyire fontos, hogy kik a munkatársai (mert ebben a körben még több a Kádár-kori maradvány). Általuk, az ő kapcsolataik révén jön ugyanis létre az intézet körül kialakuló holdudvar, a Magyarországgal foglalkozó, arról író, tájékoztató értelmiségiek, újságírók köre, alakul ki az általuk fölrajzolt kép. Új, hiteles kulturális diplomácia híján a sokat emlegetett országimázs csak hiú ábránd marad.

A szerző író, műfordító, volt helsinki és tallinni nagykövet