Egyedül vagyok-e – mint 1941-ben az az ukrán asszony, aki még mindig a vonatra várt a porig bombázott kijevi főpályaudvaron – azzal, hogy továbbra is várok Antinori professzor klóncsecsemőire? Antinori professzor bő másfél éve kürtölte világgá, hogy megfogantak, tehát uszkve kilenc hónap múlva várható a világrajövetelük – a klónok támadása. Passz, azóta se cáfolat, se hír. A többi néma csönd. Ismét egy elvarratlan szál a Párkák nagyobb dicsőségére.
Szakmai ártalom, túlzott igényesség, meglehet, fogjuk rá, de én szeretem, ha egy történet kerek. A prekompakt Magyar Hírlap történetében is az idegesített leginkább, hogy nem kerülhetett a történet végére pont. Csak Pont. Micsoda különbség! A televíziós sorozat is úgy ér véget, hogy egyszer csak nincs következő rész. Félbehagyott szakrendelés. Nincs következő beteg. A következő beteg haljon meg.
Valaha volt kezdet és vég. Volt alfa és ómega. Ma csak alfa van. Csak belekezdünk, aztán félbehagyjuk valahol. Gyerekek kezdenek öröknaplóba így, újévi esküvők fognak valami nagy hosszúba így. Görbüljünk meg így? Végigvitel helyett elfeledkezünk róla. Megoldás helyett hagyjuk szétoszlani. Ha egy ideig nem beszélnek róla, már nincs is. Talán nem is volt soha. Hol volt, hol nem volt.
A hír mindig felröppen, sohase esik le. Az olimpiai megnyitókon felengedett léggömböket sem látta landolni senki soha. Csak Ikarosznak adatott meg, hogy lezuhanjon. Manapság a bulvársajtóban egyre több a befejezetlen szimfónia. Egyre több a cáfolatlan álhír. Nem mondok rémhírt, mert rémhírterjesztésért még perbe fognak. Egyre több a félbehagyott mondat – és nem csak a bulvársajtóban.
A történelemben is rengeteg elvarratlan szál van. Tömérdek félrenyelt falat. Lezáratlan akta. Félig megnyitott fájl. Elveszett fonál. Az elhagyott vonatok egykori szovjet minisztériumának mintájára létrehozhatnánk a félbehagyott mondatok minisztériumát. Az elharapott zokszavak főosztályát. A végig nem gondolt gondolatok és visszaszívott szappanbuborékok kutatóintézetét. A be nem tartott ígéretek földjét.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki hazudik e vidéken? Közhely, az optimista szerint a pohár félig tele van, a pesszimista szerint félig üres. De lehet-e telítve valaha is? Betelhet-e a bürökpohár, lehet-e valaha is – kriminológiai értelemben – befejezett cselekmény a történelem? Gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással? Hosszú a reménykedők sora, Shakespeare dramaturgiailag vélte lezárhatónak, János evangélista pedig eschatologiailag vélte lezárhatónak a mindenkori történetet. A katarzis nem egyéb a dráma eschatologiájánál, az eschatologia pedig maga is egyfajta dramaturgiát követ, avagy a pisztoly kriminálteleológiailag arra való, hogy el is süljön. A művészet és a hit mindig cselekményben reménykedik, megpróbál egy befejezhető és emészthető részletet kiragadni a nyílt játszmák közül. Csakhogy az eföldi pohár félig telt, félig üres vízszintje ettől még nem emelkedik meg valóságosan is.
A végig nem vittség mint a tagadás kísértete, a hazugság e furcsa válfaja igazságkerülő módon a valóságot testesíti meg, vetíti folyvást elénk. Újtestamentum bár van, de a világi emberiségnek még sincs végrendelete. Nyílt sebekkel, nyitott kérdésekkel, elhalt sikolyokkal, hamvába holt kezdeményezésekkel és utópiákkal kell együtt élnünk akármeddig. A főnix a szomszéd házban lakik, ez itt csak hamu.

Szárad a tuja a kertjében? Mutatjuk a megoldást!