Magyar Nemzet: A játék- és a dokumentumfilmesnél is nagyobb varázslónak tűnik számomra a rajzfilmes, aki szinte semmi pénzből, a darabjaira hullt filmgyártás romjain hozza össze nemzetközi kitüntetésekre érdemes műveit. Mi ennek a bűvészmutatványnak a titka?
Macskássy Kati: Nyolc vagy tíz évvel ezelőtt, amikor láttam, hogy a Pannónia szétmenőfélben van, kis magánvállalkozást alapítottam, azóta a Macskássy és Fia Bt.-vel próbálok pályázgatni. A legutóbbi filmemet, a Sosemvolt cigányországot is pályázati pénzből hoztam tető alá. A Kairóban megrendezett nemzetközi gyermekfilmfesztiválon is díjat kapott ez a munkám, és idehaza a Kamera Hungária zsűrije is jutalmazta a dramatikus művek kategóriájában. Hogy miért éppen ebbe a kategóriába sorolták? Miért a Csáth Géza írása alapján filmre vitt Morfiummal vagy Esterházy Péter Egy nő című elbeszélésének filmváltozatával vetélkedett? Mert idehaza annyira nincs gyermekfilm, hogy képtelenség versenyt hirdetni számára. Ez a kis történet is ékesen bizonyítja, hogy központi megrendelések híján nemcsak a magyar rajzfilm jutott bajba, de nincsenek saját gyártású gyermekműsoraink sem, még a közszolgálati televíziókban sincsenek. Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy a közvélemény-kutatók felmérései szerint a kiskorúak által leginkább nézett televíziós műsor a Mónika-show? Aki ma animációs filmet szeretne készíteni Magyarországon, jószerint egyetlenegy pénzügyi forrást talál, a Magyar Mozgókép Közalapítvány, az MMKA animációsfilm-kuratóriumához nyújthatja be pályázatát.
Magyar Nemzet: A hazai mozgóképeseket támogató másik nagy intézmény, az Országos Rádió- és Televíziótestület, az ORTT nem ad pénzt animációs filmre?
Macskássy Kati: Az ORTT évek óta nem ír ki pályázatot rajzfilmesek számára. A rajzfilmesnek, akár bizonyította már a képességeit, akár nem, csakis egy lehetősége van, ha dolgozni akar: az MMKA-t ostromolja terveivel.
Magyar Nemzet: Az Európai Unióhoz csatlakozott Magyarország nemzetközi rangú művészeit nem segítik az uniós filmkasszákból?
Macskássy Kati: Ennek talán majd most jön el az ideje. Magyarország csupán egy esztendeje tagja az Európai Uniónak, idáig nemigen élhettünk ezzel a lehetőséggel.
Magyar Nemzet: A Cinemon animációs stúdió ügyvezető igazgatója azt nyilatkozta nemrég lapunknak, hogy a francia–magyar–belga koprodukcióban készülő Napkirálynő az Európa Tanács filmalapjától olyan jelentős pénzügyi segítséget kapott – ötszáznyolcvanezer eurót –, amilyet animációs film hazánkban még sosem. Aki keres, talál? Szemesnek áll a világ?
Szemadám György: Az animációs szakkollégium pályázati szabályzatának az élén az szerepel, hogy a szervezet a magyar animációs filmművészet alkotásait támogatja. Azaz a produkció meghatározó részének magyar tulajdonban kell lennie. Legalább ilyen fontos, hogy művészeti alkotás, ne pedig kereskedelmi jellegű produkció vagy bérmunka világra jöttét segítse szakkollégiumunk, ezek ugyanis a legritkább esetben hordozzák magukon a hazai közreműködők sajátos kézjegyét.
Cakó Ferenc: Tizenkilenc éven át én is a Pannónia stúdió „fegyverzetét” viseltem, amikor azonban láttam, hogy a cégnél egyre kevesebb a munka, s egyébként is minden széthull darabokra, saját műtermet alapítottam. Nem volt könnyű, nehezen találtam alkalmas helyet, s az is lassan ment, amíg külföldről a megfelelő technikai eszközöket beszereztem. Azóta – egy-két olyan sorozattól eltekintve, mint a Duna Televízió és a kulturális minisztérium által támogatott Magyar várak legendái – a Magyar Mozgókép Közalapítványtól kapott pályázati pénzekből évente egy-egy egyéni filmet tudok tető alá hozni. Főleg bábfilmeket, mert – függetlenül attól, hogy végzettségem szerint grafikus vagyok – a bábos műfajt nagyon kedvelem. A műfaj iránti szeretetem miatt próbálom „műhelyileg” is a hazai bábfilmművészetet életben tartani. Jelenleg én működtetem azt a Magyarországon megmaradt egyetlen tradicionális bábfilmstúdiót, ahová a bábfilmre „szakosodott” kollégák eljöhetnek forgatni. Fura helyzet, de így van: miközben a legnagyobb sikereimet Cannes-tól Berlinig a homokanimációs munkáimmal érem el, minden évben bábfilmtervekkel jelentkezem a Magyar Mozgókép Közalapítványnál. Miért? Hogy ne essen szét teljesen a bábfilmesek társasága. Évi egy-két bábfilmből persze nem lehet megélni, munkatársaim más munkát is vállalnak, hogy hónapról hónapra eltarthassák a családjukat. De a hírre, hogy bábfilmet készíthetünk, összejönnek, és úgy dolgoznak, mint a megszállottak. Őrült elfogultságunk meg is látszik az eredményen, mindegyik munkánk hazahoz egy-két fődíjat a nagyvilágból. A legutóbbi, az Ezópus meséje alapján készült gyurmafilm, A róka meg a holló UIP-fődíjat kapott, ami azt jelenti, hogy 2006-ban a legjobb európai rövidfilmek versenyében is szerepelhet.
Magyar Nemzet: Az évi egy filmhez kiharcolt, feltehetőleg nem nagy összeget kitevő pénzből hogyan lehet stúdiót és műfajt fenntartani, szakembereket foglalkoztatni, megélni?
Cakó Ferenc: Homokanimációimmal járom a világot, amit így keresek, abból finanszírozom a bábfilmekkel járó pluszköltségeket. Ily módon paradox helyzetbe kerülök, utazásaim miatt egyre kevesebb időm marad a saját stúdiómra, a saját dolgaimra, de ha lemondanám ezeket az utakat, bezárhatnám az utolsó magyar bábfilmstúdiót, feladat nélkül maradnának a még meglevő, kitűnő szakemberek, és nem tapsolna a világ a magyar bábfilmeknek. A mi szakmánkban senki nem hiszi el, hogy nincsen mód új animációs sorozatok létrehozására. Televízióink a tizenöt–húsz esztendővel ezelőtti sorozatokat ismétlik vég nélkül, de a mai pörgős világban legfeljebb a pici gyerekeket tudják lekötni velük. Közben pedig itt vannak a tehetséges fiatalok, az animációs filmművészet hazai ígéretei, s nem tudnak labdába rúgni. A nagy stúdiók bérmunkái biztosítják a megélhetésüket, és jó, ha kétévente készíthetnek egy-egy ötperces saját filmet.
Magyar Nemzet: Játékfilmesektől is kérdeztem már, de ők elsiklottak e talány fölött, most az animációs film mestereitől tán megkapom a választ: miből él a filmes, amíg dolgozik? A munkájára sem elegendő központi támogatásból? A másik „nagy” rejtély a kívülálló számára: mit hoz az alkotó konyhájára, hoz-e valamit egyáltalán a rangos külföldi elismerés?
Cakó Ferenc: A kérdés első felére az a válaszom, hogy azok a forintok, amelyeket munkáinkhoz pályázati úton kapunk, legfeljebb erkölcsi pénzeknek nevezhetők. A stúdióm fenntartására sem elegendő az az összeg, amelyet – jó esetben – évente egyszer egyedi filmterveimre kapok. Ha csupán ezekre az alapítványi összegekre hagyatkoznánk, rég be kellett volna csukni a boltot, és hagyni az egész filmmániát a csudába… Nekem valamennyi kollégám dolgozik valahol, ha képbe jön egy film, összeverbuválom őket valahogy, három hónapig lázasan filmezünk, aztán megyünk a szélrózsa minden irányába, pénzt keresni. A sorozatok, tizenkét, huszonnégy, ötvenhat rész, az igen, azok eltartanák a stúdiót, a stábot, életben tartanák a szakmát. Sorozatot rendelni a televíziós társaságoknak is jó befektetés volna, a világ kapva kap az animációs filmsorozatokon. A díjak pedig? Húsz díjból kettő, ha fizetős. És annál a kettőnél sem szabad hatalmas összegekre gondolnunk, legfeljebb ötvenezer forintra…
Magyar Nemzet: Hát a zsűritagok, ők mit kapnak a legrangosabb nemzetközi fesztiválokon? A közhiedelem szerint mesés összegeket.
Cakó Ferenc: Jaj, dehogy! Az általam ismert fesztiválokon évek óta változatlan összegeket utalnak át a zsűritagoknak, Hirosimában például százezer forintnak megfelelő honoráriumot. De hamisak az itthoni elképzelések a reklámfilmekkel kapcsolatban is, másfél, kétmillió forintnál magasabbra ott sem tudja srófolni az alkotó a munkadíjat. Még akkor sem, ha külföldi a megrendelő. Bele kell törődnünk: csak kis összegek forognak az animációs filmben. Nagy pénzek is lehetnének benne, ha sorozatgyártásra „szakosodhatnánk”, állami támogatású sorozatokra.
Magyar Nemzet: Cakó Ferenc a filmgyártás privatizációja után a kényszerűen magára maradt alkotó problémáit villantja fel, azt a különös helyzetet, amellyel nemcsak a rajz- és bábfilmesek küszködnek, hanem szinte valamennyi hazai mozgóképes szakember: a széthordott filmstúdiók helyett nemigen szerveződnek olyan új alkotói közösségek, szakmai szervezetek, amelyek a kizárólag csapatmunkában elképzelhető filmgyártást segítenék. Főleg tiszavirág-életű, új képződményekről van tudomásunk, a dicső múlt romjain építkező társaságokról, miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy a műhelymunka legalább olyan fontos tartozéka a filmkészítésnek, mint a nagyvonalú állami dotáció.
Horváth Mari: A kecskeméti stúdió talán az egyetlen olyan filmműhely ma Magyarországon, amely megalakulása óta – a technikai jellegű átalakításokon túl – szinte változatlanul működik. Hogyan volt ez lehetséges? Talán mert egyedül mi törekedtünk arra, hogy a hazai megrendelések és az egyéni próbálkozások mellett bizonyos százalékban külföldi bérmunkákkal is foglalkozzunk. Persze jól élni nem tudtunk a nyugati megbízásokból, de eddig arra elegendőnek bizonyultak, hogy velük párhuzamosan meg tudtuk valósítani a számunkra igen fontos saját filmterveinket. A kecskeméti stúdióban mind a mai napig készülnek gyermekfilmek, mert elemi kötelességünknek tekintjük a műfaj életben tartását. Richly Zsoltnak is van új gyermekfilmje, nekem is, Mesél a kő a címe. A régebben a Magyar Televízió által finanszírozott Magyar népmesék című sorozatot is folytatjuk, ezúttal a Magyar Mozgókép Közalapítvány anyagi támogatásával. Legutóbb három új epizódra futotta a kapott pénzből. Ez persze nem sok, de bizonyíték lehet arra, hogy ha egy sorozat jó, az emberek megszeretik, könnyen eladható, azt feltétlenül folytatni kell. A Magyar népmeséket mindenütt veszik a világban, sőt díjazzák is, legutóbb Kínában és Japánban tüntették ki. Úgy tűnik, a világ mostanában erősen figyel arra, ami sajátosan magyar. Kár volna lemondanunk erről a fokozott érdeklődésről. A stúdió keretei közt, leszakadva Budapesttől, Kecskeméten számon tudjuk tartani, hogy mi történik a szakmában idehaza és külföldön, ki milyen filmtervet forgat a fejében, olykor még azt is, hogy mit hordoznak magukban a most jelentkező fiatalok.
Magyar Nemzet: Ezt az állítást a hírlapíró is tanúsíthatja, az ifjabb nemzedékek legmarkánsabb tehetségeiről – három esztendővel ezelőtt Péterffy Zsófiáról, 2005-ben Gauder Áronról – a középkorú kecskeméti rajzfilmesektől hallottam először, méghozzá generációs féltékenységek nélküli, szép jövendöléseket. Aztán egykettőre meggyőződhettem róla, hogy ezek nem voltak üres szavak. Péterffy Zsófia 2002-ben a legjobb európai rövidfilm díját hozta haza, Gauder Áron egész estés filmje, a Nyócker mostanában ejti ámulatba a nyugat-európai nézőket, miközben idehaza még az első rácsodálkozásnál tartunk: minek köszönhető, hogy ez a meghökkentő mozi a világra jött?
Gauder Áron: Tanulóéveim alatt, majd a diploma kézhezvétele után is kisebb stúdiókban dolgoztam. Amikor láttam, milyen hiábavaló a küzdelmük, hogy azoknak a francia és angol filmeknek, amelyeknek a pilotját bérmunkában idehaza készítették, a gyártását is megszerezzék – tőlünk keletebbre ugyanis sokkal olcsóbb kivitelezőket találni –, három társammal reklámfilmstúdiót alapítottunk. Manapság az animációs műfajok közül a reklámfilmnek van a legnagyobb keletje, a televíziók szépen fizetnek érte. Meg lehet élni belőle, viszont a munka sok érdektelen, „kreativitásmentes” munkafázissal jár. Egy idő után fel is hagytam vele, s a Nyócker gondolatával kezdtem el foglalkozni. Kollégáimmal kitaláltuk, hogy a saját pénzünkből olyan viszonylag olcsó videoklipet készítünk, amellyel házalni lehet egy animációs mozifilm érdekében. Novák Emil producer sokat segített ebben, ám így is nehezen ment a dolog. Azt hittük, irracionális tervet dédelgetünk. A Tv 2-nél azonban láttak fantáziát az elképzelésünkben, csináljunk belőle sorozatot, mondták. Erre gyorsan összehoztunk egy stúdiót, ahol a sorozat gyártását elkezdhetjük, ám közben olyan feltételeket szabtak a tévések – azt akarták, hogy hetente szállítsunk egy-egy új epizódot, hétfőn írjuk le megadott témára a film alapgondolatát, és vasárnapra legyen kész, közben ők majd meghúzzák, átírják, újraszerkesztik a munkánkat –, hogy végül összevesztünk velük. Miközben a tévésekkel perlekedtünk, pályázatot nyújtottunk be a Magyar Mozgókép Közalapítványhoz, a játékfilmes szakkuratóriumhoz, támogassák egész estés animációsfilm-tervünk megvalósítását. Először annyi pénzt kaptunk, amennyivel munkához láthattunk. Aztán a film folytatását is finanszírozta az MMKA. A befejezéshez szükséges tízmillió forintot már az animációs szakkuratórium szavazta meg a Nyóckernek, annak ellenére, hogy nem is hozzá nyújtottuk be a pályázatunkat. Végül is 78 millió forintból másfél év alatt készült el a film, amely a 36. magyar filmszemlén díjat kapott, és – annak ellenére, hogy a hazai piacra szántuk – a nemzetközi filmforgalmazásban is megállja a helyét.
Magyar Nemzet: Az is rejtélyes a kívülálló számára, hogy mitől függ egy hazai film kedvező fogadtatása? A jó tálalástól, az eredeti hangvételtől vagy a szokatlan mondandótól?
Vezér Éva: Az a jelenség, amelyre Cakó Ferenc is, Horváth Mari is utalt a maga tapintatos módján, hogy az animációs filmszakma bizonyos mértékben szétesett, hogy olyan kis szigetekként működnek a stúdiók, amelyek nem is igen tudnak egymás létezéséről, munkájáról, a filmunió tevékenységét is érinti. A Magyar Filmuniónak alapvetően az a feladata, hogy a magyar filmalkotásokat, játék- és dokumentumfilmeket, animációs filmeket egyaránt, eljuttassa a nemzetközi fesztiválokra. Hagyományainknak köszönhetően a játék- és dokumentumfilmek „fesztiváloztatásával” nincs is semmi gond, az évenként megrendezett budapesti filmszemlére sok külföldi vendég érkezik, többen közülük fesztiváligazgatók és -szervezők, a sajtó képviselői, az ő reakcióik láttán azonnal fölmérhető a hazai filmtermés nemzetközi fogadtatása, a fesztiválokon való szerepeltetés várható eredménye. Az animációs film azonban olyan, mint a mostohagyerek, némelyikről azt sem tudjuk, hogy a világon van. Cakó Ferenc stúdiójával vagy a kecskemétiekkel együttműködési megállapodást kötött a Magyar Filmunió, annak értelmében intézzük műveik külföldi bemutatkozását. A Pannónia azonban, a magyar animációs filmművészet bölcsője már a hetvenes években olyan önálló irodát működtetett, amelynek az volt a feladata, hogy a saját műhelyéből kikerülő művek külföldi „fellépéseit” intézze. A magyar mozgóképtermés nemzetközi karrierjének az egyengetése tehát régóta nélkülözi az egységet. Jelenleg ott tartunk, hogy olykor a véletlenen múlik, milyen animációs alkotásokra hívják fel a filmunió figyelmét. Ha tudomásunkra jut, hogy külföldi érdeklődé
origo.hu
Menczer Tamás: Elszólták magukat, blöff az egész Tisza
