Program és blöff

Politikatörténeti Intézet. Nemrég, boldogult úrfi koromban még Párttörténeti Intézet volt, nem csoda, hogy nem ébreszt nosztalgiákat. Tudom én, hogy régebben sem volt valami kommunista boszorkánykonyha, mára pedig végképp baloldali szellemi műhellyé szelídült, mégis irracionális balsejtelmeim támadnak. Az előítéleteinket nehéz leküzdeni. A Politikatörténeti Alapítvány rendezésében a Kulcskérdések című vitasorozat legújabb rendezvényének részese lehetek, amely lehetőség – megvallom férfiasan – soha nem tartozott megvalósítandó álmaim közé. A téma érdekes (lehetne), mert ki nem kíváncsi arra, hogy milyenek a „Politikai kilátások Magyarországon 2005 júniusában”. No hiszen, az MSZP már megint összekeveri magát az országgal, mert a fejemet teszem rá, hogy kizárólag a párt kilátásairól esik szó – kajánkodom magamban. Ez nem előítélet, ez tapasztalatokkal alátámasztott, megalapozott hipotézis, helytálló volta később bizonyítást nyert. A tanácsteremben sokan vannak, főleg idősebbek. A konszolidált középnemzedékbéliek egyikében-másikában még felismerem a hetvenes évek hosszú hajú, tarisznyás lázadóját, ők képviselik egyben az ifjúságot is, mert az ország jövőjét jelentő korosztályokat láthatóan nem érdeklik a pillanatnyi kilátások. Földes György, az intézet főigazgatója és házigazda örömmel állapítja meg, hogy ezúttal politikusok is eljöttek, mert az eddigi rendezvényeken csak az értelmiségiek vitázgattak. Valóban, több politikus is feltűnik, közöttük Mandur László a legrobosztusabb személyiség, testalkatára és pozíciójára nézve egyaránt. Itt van Gál Zoltán hajdani belügyér és házelnök, úgy is, mint két lábon járó jogfolytonosság. A közelemben ül Wiener György, a politikai tudományok kandidátusa, aki talán a szép emlékű brókerbizottság ülésein hiszi magát, mert folyton megjegyzéseket tesz, kommentál és duruzsol, akár egy kiszűrhetetlen zavaróállomás. Valami ilyennek képzeltem a baloldali komfortérzetet: mindenki mondja a magáét, senki nem ért semmit, de abban legalább egyetértenek. Ám ez a délután elsősorban nem az én előítéleteimről szól. Ágh Attila az EU-csatlakozás demokratikus deficitjétől indít. A közép-európai társadalmak megkésett és befejezetlen mozgósítása, a felkészülés hiányosságai és az EU túlságosan magas követelményei együttesen okozzák a belpolitikai válságok sorát a térségben. Ez nem magyar sajátosság, sőt a Medgyessy–Gyurcsány-váltás még az enyhébb traumák közé sorolható. A ’89 körül létrejött pártok elvégezték legfontosabb teendőiket (levezényelték az átmenetet, bevitték az országot az unióba), de mára nincs igazi üzenetük. Megítélése szerint az MSZP-ben elkezdődött egy markánsabb társadalompolitika, ám annak nem az a követendő formája, amit Szanyi Tibor művel, aki a „virtigli baloldali program” egyik feltételének azt határozza meg, hogy el kell zavarni az MSZP körül őgyelgő, rissz-rossz ötletekkel házaló, számlaadó politológiai tanácsadókat. Ágh Attila az érthető berzenkedés után rátér az SZDSZ elemzésére. Őket sem dicséri, hiszen az MSZP kritizálásával szerzik az öt százalékot, és elnökük is felfedezte a kutyát csóváló farkat. Vannak viszont pozitívumok is, nem az SZDSZ-nél, hanem az MSZP-nél, mert a Fidesz makrodemagógiájával szemben a 100 lépés programja mikromodernizációs stratégiát sejtet. Az államfőválasztás kudarca pedig azzal a nyereséggel járt, hogy formálódik egy hárompárti, Orbán-ellenes koalíció, amivel nőttek a jelenlegi kormányzat kibővített (MDF-fel vitaminozott) újraválasztásának esélyei. A teremben kevés MDF-hívő ül, így a felhördülés sem falat rengető.
Csizmadia Ervin a mindmáig érvényesülő paternalista szemléletet okolja a politika és a társadalom közötti működési zavarokért. A civil társadalom túl sokat vár a pártoktól, nem ellenőrzi a politikai osztályt (elitet), nem tudja kikényszeríteni a változásokat. Az MSZP félúton van, szerkezetileg széttagolt, nem elég felkészült a konfliktusok kezelésére, nem hajtotta végre a szükséges modernizációt, nem vonta le az alapvető tanulságokat. Csizmadia megjósolja, hogy az MSZP elveszíti a választásokat, majd gyorsan korrigál: nem árt, ha felkészül rá.
Bayer József, az intézet igazgatója felolvassa előadását, ennek ellenére (vagy pont ezért?) ő a legkevésbé összeszedett. Meggyőződése, hogy az SZDSZ az államfőválasztáskor mutatott magatartásával politikai harakirit követett el, mert erőteljes pártkoncentráció zajlik, és a nagyok mindent megtesznek, hogy kétpártrendszer jöjjön létre a parlamentben. Teszik ezt, jóllehet egyiküknek sem érdeke, hogy lehetséges partner nélkül vállalják a kormányzást. Az MSZP nem képes megszervezni önmagát, sokan azt hiszik, a demokrácia abból áll, hogy minden csoport, platform összevissza beszélhet, de ez csak a biztos vereséghez vezet. Tölgyessy Péterre utalva megjegyzi, a jobboldal győzelmét csak az Orbántól való félelem akadályozhatja meg, mert a Fidesz hatalma tovább élezné a társadalmon belüli ellentéteket.
Az Orbántól való félelem. Pillanatnyilag ezzel pontosan, adekvát módon meghatározható az MSZP célja, ideológiája, politikája, identitása. Mintha Orbán legyűrésével automatikusan megoldódnának az ország gondjai. Érzésem szerint ebben a körben még a 100 lépés programját sem veszik komolyan. (Bayer 101 kiskutyának aposztrofálja.) Érthető, hiszen sokat tapasztalt, képzett emberek játszi könnyedséggel tesznek különbséget a program és a blöff között. Ám felkészült és elismert értelmiségiként sem beszélnek a konkrét bajokról. Szó nem esik gazdaságról, oktatásról, kultúráról, szegényekről, nyugdíjasokról, életszínvonalról, esélyegyenlőségről, társadalmi igazságosságról, szabadságról. Pedig a mindezeket felölelő panoráma jelentené az ország jobb kilátásait. Csizmadia Ervin metaforájánál maradva: az MSZP félúton van, amit kiegészítenék azzal: nagyobb baj, hogy visszafelé megy.