Képzelje el a kedves olvasó, hogy mindennemű lelki bajai ellen a költészetet hívja segítségül! Bizony, ez elég abszurdnak tűnik poétákat és verseket nem túl sokra becsülő korunkban. Az 1968-as születésű, József Attila-díjas költő, Prágai Tamás legújabb, Ellenanyag című kötetének bemutatójára az értelmező szótárból vett idézettel invitálta az érdeklődőket: „ellenanyag [n-a] fn (biol): A szervezetbe került káros, mérgező vagy idegen anyag hatásának közömbösítésére, leküzdésére a szervezet által termelt v. a szervezetbe kívülről juttatott anyag”. Mintha maga a poétika – tágabb értelemben a művészet – lenne önmagából kifordult világunk egyetlen gyógyírja, a lehetőség arra, hogy a látszólag már öngyógyításra is képtelen emberi közösségünk visszataláljon (rátaláljon?) a túlélést és a további létezést feltételező természetes útra. Mintha végzetesen atomizálódó társadalmunk tétován ténfergő vagy éppen céltudatosan mozgó, de végtelenül magányos és kiszolgáltatott emberének a könyvvel, a költészettel való találkozása, a művészet erejének (újra) felfedezése vagy megtapasztalása volna a gyógyulás első állomása.
És mintha Prágai kis könyvének 33 súlyos verse jelentené a folyamatos fizikai és lelki küzdelmet folytató költő számára is a menekülés egyetlen útját. A versek, a válságos időszakokban születő gondolatok ellenanyagként hatnak, és közzétéve mások számára is a gondolkodás, a meditálás erejét adva jelenthetik az immunrendszert erősítő muníciót. „… átjár a házon / a szellőztetés, és a szürkület / a mindenütt nyitott ablakon, // áthúz a testen is az ezüstös derengés – // Elsimulnak a változás ráncai, / termelődni kezd / valami váladék belül, / […] egyre teltebb és tömörebb / jótékony hatású ellenanyag” (Ellenanyag). Szükségünk van erre az ellenanyagra még akkor is, ha a szép mindenütt, akár a visszásságokban is, jelen van: „Miért nem adtál erősebb szívet az emberednek? // Mert sokan jönnek. Feldühödött szurkolók, vereség / után, / vashordóban hevített ösztönök. Még akár szép is” (Jónás elnyeli a várost).
A Kortársat és a Szépirodalmi Figyelőt is szerkesztő Prágai Tamás eddigi öt kötetében, prózában és lírában egyaránt, a széles közönség figyelmére érdemes értékeket tárt elénk, kétségek között hagyva a műkritikusokat: vajon egy ígéretes költői vagy prózaírói pálya kibontakozásának lehetünk-e a tanúi? Ennek eldöntéséhez talán oda kell figyelnünk a szerző mostani kötetzáró versére: „Valaki kilépett belőlünk, / de útra nem vált, áll csak / a műszőlővel keretezett üvegajtó előtt, // s azt mondja: Pá! A verset viszem. / Mostantól keresni fogjuk, / ott kinn, aztán máshol is / belőlünk való egy nagyságrend hiány, / vagy nagyobb, vagy majdnem akkora, / áll csak az ajtóban, haját simítja / kinn a frissben, nincs meg” (A próza marad).
(Prágai Tamás: Ellenanyag. Napkút Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 890 forint)
origo.hu
„Pride-ra van pénz és akarat, a dugókra meg a csődre nincsen”
