Mára a demokrácia fogalma az anyagi jólét és a társadalmi igazságosság szinonimájává vált, amelynek működésére fejlett intézményrendszer vigyáz. Ám abban nem különböznek a demokratikusnak nevezett társadalmak a többitől, hogy a hatalom birtokosai itt is konzerválni kívánják uralmukat. A hatalom megtartásának eszközévé pedig éppen az a pókhálószerűen kiépített intézményrendszer vált, amelyet a társadalmi igazságosság védjegyének tekintenek.
Svédország a jólét és a fejlett demokrácia tündérkertjeként vonult be a magyar köztudatba. A mai demokratikus intézményrendszer alapjait már az 1500-as évek közepén lerakta Gusztáv Vasa király, aki minden elégedetlenséget kegyetlenül megtorolt, s olyan államapparátust hozott létre, amely a legapróbb részletekig szabályozta az állampolgárok életét, vagyis az állam számára szinte mindenki ellenőrizhetővé vált. Több parasztlázadás leverése után például olyan rendeletet hozott, amely fokozatosan megszüntette a falvakat. Ennek az volt a lényege, hogy a termőföldeknek a porták körül kellett lenniük, így a parasztok olyan nagy távolságra kerültek egymástól, hogy nem volt módjuk többé a gyülekezésre, eszmecserére, újabb lázadások szervezésére.
A későbbi századokban aztán Gusztáv Vasa tökéletesen működő államapparátusára építettek. Az 1600–1700-as évek a svédországi bizottságok felvirágzásának kora. A biztosok kinevezése, a vizsgálóbizottságok felállítása a hatalom birtokosainak kezében már ekkor pozícióik megtartásának és megerősítésének eszköze lett. A bizottságok a szelep szerepét is betöltötték, hiszen levezették a társadalmi feszültségeket, s ez lehet az egyik oka annak, hogy Svédországon nem söpört végig annyi felkelés, lázadás, mint Európa más országain, forradalom pedig egy sem volt.
Lássuk, hogyan működtek és működnek ma is a bizottságok! Marie Lennersand, a Mittuniversitetet történettudományi intézetének kutatója állítja, hogy már a korábbi évszázadokban is általában azért alakultak különféle bizottságok, hogy munkájuk semmiféle eredményt ne hozzon. Egy konkrét példát említ a XVIII. század elejéről. Ebben az időszakban Svédország több háborút viselt, s a királynak katonákra volt szüksége. A sorozást végző hivatalnokok nem válogattak a módszerekben, erőszakkal kényszerítették a parasztokat a hadseregbe. Az elégedetlenség azonban nőttön-nőtt a parasztok körében, míg 1710-ben fellázadtak, megöltek egy tartományfőnököt.
A király leverte a lázadást, a vezetőket kivégeztette, de egy bizottságot is felállíttatott, hogy kivizsgálja az ügyet. A bizottság azután még több parasztot elítélt, s a cél érdekében néhány hivatalnoknak is bűnhődnie kellett. A kedélyek lecsillapodtak, hiszen ha csak látszólag is, de történt valami, miközben a kényszersorozás tovább folyt. Lennersand szerint a bizottságok felállításakor a hatalmat gyakorlók részéről eleve tudatos volt és ma is tudatos az a szándék, hogy a bizottság munkája eredménytelenül végződjön, mert a bizottságok felállításának valódi célja a kedélyek megnyugtatása.
Lennersand modern példaként említi azt a bizottságot, amely a délkelet-ázsiai szökőárt követően alakult. Tavaly karácsonykor mintegy huszonötezer svéd tartózkodott a térségben, és senki sem tudta, hányan élték túl a katasztrófát. Végleges adatok természetesen csak a hosszadalmas azonosítási eljárások lezárása után állnak rendelkezésre; jelenleg mintegy ötszáz azonosított halottat tartanak nyilván.
A természeti csapás híre felkavarta az egész országot, s bár a svédek nemigen bírálják a kormányt, az események most mégis arra sarkallták őket, hogy tűz alá vegyék. A kabinet hanyagsága, közönye és tehetetlensége nyilvánvaló volt. Laila Freivalds külügyminiszter december 26-án csak 11 óra után értesült az eseményről (aznap ugyanis korábban nem volt szabad felébreszteni). Délután kettőkor Svédország thaiföldi nagykövete részletesen beszámolt neki a katasztrófa méreteiről, ennek ellenére a külügyminiszter semmit nem tett, sőt este színházba ment, s csak másnap délelőtt jelent meg hivatalában. Ekkor találkozott a miniszterelnökkel, aki addig szintén nem tett semmilyen lépést.
A térségben tartózkodó svédek rokonai napokig kétségbeesetten próbáltak telefonkapcsolatot teremteni a külügyminisztériummal, de hiába. A Délkelet-Ázsiában rekedt polgárok mentésének, hazasegítésének gyors megkezdése helyett a vezetők először hosszas tanácskozásba fogtak. A svéd kormány későn fordult más országokhoz segítségért. A holttestek azonosítása is késve kezdődött meg, s a túlélők szervezett hazaszállítása is napokig váratott magára, míg például Olaszország már a tragédia napján kimentette állampolgárait.
A külügyminiszter és miniszterelnök a külügyminisztérium hivatalára próbálja hárítani a felelősséget, de az, hogy személyes mulasztását beismerve bármelyikük is lemondana, szóba sem került. Ehelyett az ellenzék óvatos kezdeményezésére bizottság alakult, hogy kivizsgálja, vajon megfelelő lépéseket tettek-e a katasztrófa idején.
A bizottságot pártatlannak és függetlennek nevezik, ám a hatalmi pozíciók egy szűk körön belül való újra meg újra történő elosztása miatt inkább csak cserék történnek, és ez lehetetlenné teszi, hogy a bizottság valóban független legyen. A katasztrófabizottság első embere az a Johann Hirschfeldt, aki most a legfelsőbb bíróság elnöke, korábban pedig az adóhivatal jogi osztályának vezetője, azelőtt az igazságügyi minisztérium szakértői osztályának első embere volt, előtte pedig a munkaügyi minisztérium jogi osztályát, valamint az államtanács jogi testületét vezette. Pályája során mindenkor a szociáldemokrata kormány állami intézményeiben töltött be vezető szerepet.
A bizottság a nyilvánosság teljes kizárásával működik, hallgat meg többek közt minisztereket, sőt magát a miniszterelnököt is. Békében vizsgálódhat 2005 decemberéig, de hát jó munkához idő kell. Míg a bizottság jó pénzért végzi munkáját, az indulatok elcsöndesednek, a viharfelhők elvonulnak, még az is megtörténhet, hogy a külügyminiszter vagy a miniszterelnök a végén dorgálásban részesül, és egy-két külügyminisztériumi tisztviselőt elbocsátanak.
Hirschfeldt, a bizottság elnöke így fogalmazza meg azt, amit a legfontosabbnak tart: „A vizsgálat anyagát a jövő számára megőrizzük, hogy a majdani kutatás számára megkönnyítsük a munkát.”
A svéd bizottságosdi klasszikus példája az 1986-ban történt Palme-gyilkosságot vizsgáló három bizottság esete. Az egymást váltó testületek tevékenysége a Danaidák hordójára emlékeztet, s nyilvánvalóvá teszi, hogy ebben az esetben sem az eredmény, hanem maga a vizsgálat volt a cél. A halálos lövés eldördülése után egy héttel elfogtak egy negyvenegy éves férfit, akit a gyilkossággal gyanúsítottak, ám egy hét után szabadon engedték. A rendőrségi nyomozást vezető Hans Holmér az ügyész leváltását követelte. Ekkor hozta létre a kormány az első Palme-bizottságot. A bizottság keményen bírálta a rendőrség és az ügyész munkáját, de elsősorban a nyomozást vezető Holmért tette felelőssé azért, mert a nyomozati munka semmiféle eredménnyel nem járt. Ekkor átszervezték a nyomozócsoportot, Holmérnak – mintegy parasztáldozatként – távoznia kellett.
Aztán 1987-ben a parlament felállított egy újabb bizottságot, amely szinte mindenkit elmarasztalt, akinek a Palme-gyilkosság nyomozásához köze volt. A második bizottság vizsgálódása egy pikáns részlettel gazdagította a történetet: kiderült, hogy Holmér jó barátja egy Ebbe Carlsson nevű könyvkiadó, aki a kormány néhány tagjával közeli kapcsolatban állt, és magánnyomozást folytatott az ügyben. Az igazságügy-miniszternek távoznia kellett (feláldozták a futót), mert róla kiderült, hogy Ebbe Carlssonnak egyszer ajánlólevelet írt. Semmiféle változás nem történt 1988-ig, a médiából csordogált az Ebbe Carlsson-botrány, de felbukkant egy újabb szál, mégpedig a kurd. A nyomozás ugyanis a kurd kommunisták felé vezető gyanús szálra bukkant, ám konkrét eredményt ez sem hozott. Végre 1988-ban felbukkan „az igazi” gyanúsított, az alkoholista csöves, Christer Pettersson, csak éppen a gyilkosság valódi indítéka hiányzott. És a gyilkos fegyver is. A bíróság 1988-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Petterssont, ám a fellebbviteli bíróság 1989-ben szabadlábra helyezte.
Mivel továbbra sem oszlott a homály, újra lábra kapott az a korábbi gyanú, hogy maga a rendőrség is benne volt a gyilkosságban. Valóságos mítoszok nőttek ki Pettersson titokzatos kijelentéseiből. Pettersson egyébként tavaly halt meg ugyancsak rejtélyes körülmények között. Az ügy kezdett egy kicsit porosodni, a nép azonban csak nem feledte minden idők legnagyobb svéd miniszterelnökét, így a hatalom 1996-ban kénytelen volt felállítani a harmadik Palme-bizottságot, amely egészen 1999-ig vizsgálódott. Ennek a bizottságnak a jelentéséből is az derült ki, hogy a nyomozás első évében súlyos mulasztások történtek, többek közt „hiányzott a rendőrségi nyomozás konkrét irányítása…” Érdemes megjegyezni, mennyi idő telt el az első Palme-bizottság felállításától az utolsó által publikált jelentésig: tizenhárom esztendő.
A kedélyek megnyugodtak, a tényleges problémát sikerült elkendőzni, a hatalom birtokosai a helyükön maradtak, az apparátus olajozottan működik, mert a bizottságok mindig „hatékonyan” működtek és működnek – Svédországban is.
origo.hu
A falon át hajtott be egy kamion a családi házba – az ágyában alvó lány súlyosan megsérült
