Idehaza inkább fanyalogtak a kritikusok a filmszemlén bemutatott filmjein, külföldön azonban szakemberek és újságírók egyaránt lelkesen díjazzák a Dallas Pashamendét. Mivel magyarázza ezt a kétfajta fogadtatást? Érzéketlenebbek mifelénk az emberek a filmművészeti értékek, a valóságfeltáró témák iránt, mint Nyugat-Európában? Vagy „csak” egyszerű irigységről van szó: az olyan rendező, aki „mindöszsze” félig a miénk, magyar földön ne számítson babérokra?
– Igen érzékenyek Kelet-Közép-Európában az emberek még ma is, de ha az elképesztő szegénységben élő népcsoportok kerülnek szóba, nem nagyon szeretnek beszélni róluk. Még ha a sajtó foglalkozik is a lét perifériájára került közösségekkel, a cigánysággal, rendszerint akkor is a szociográfia felől próbálják megközelíteni a legszegényebb társadalmi rétegek kilátástalan helyzetét. És ezt várják mástól is, mindenkitől, aki ezzel a témakörrel foglalkozik. A tudományos igényű megközelítésekben nincs hely az érzelmeknek. Számomra azonban az emberi sorsok, a lélek rejtett zugai a legfontosabbak. Azok az érzelmek, amelyek e téma legmélyén lapulnak. A magyar kritikusok egy része azt mondta, hogy filmem nem ad reális képet a cigányokról. Én pedig azt mondom, hogy még életükben nem tartózkodtak cigánytelep mellett, akik ezt állítják. Úgy beszélnek a kelet-közép-európai cigányok életéről, ahogyan a „fehér ember” látni szeretné őket, mert így könnyű neki. Ami pedig a Dallas Pashamende magyarországi sajtófogadtatását illeti, irigységről, féltékenységről aligha beszélhetünk. De arról a számomra is ismerős, régi rossz szokásról igen, hogy mifelénk szeretnek belerúgni azokba az emberekbe, akikről biztosan tudják, akárhogyan bántják is őket, nem lesz következménye, mivel semmilyen érdekcsoporthoz nem tartoznak. S én sem tartozom sehová…
– A szemétdombi mesék néven is emlegetett Dallas filmen kívül – az én hibám-e vagy másé, nem tudom – csak egyetlen másik rendezéséről van tudomásom, arról a külföldön ugyancsak nagy figyelemmel kísért dokumentumfilmjéről, amely a méltatlan halálról szól, elfekvők s bonctermek iszonytató képét mutatva meg a nézőknek. Mi hajtja e súlyos témák felé? A személyes tapasztalat? A részvét, a felelősségtudat? Vagy arról akar szólni a filmjeivel, amiről a többség a legszívesebben megfeledkezne?
– Úgy hozta a sors, hogy mindig mindenütt egy kicsit kívül kerültem. Nyolcéves voltam, amikor a szüleimmel Romániából Ausztriába emigráltunk. Lehet, hogy ennek, a szülőföldemtől való elszakadásnak a következményeként különös érzékenység alakult ki bennem. Érzékenység a többi „kívül került” sorsa iránt. De egyébként is szeretek olyan dolgokkal foglalkozni, amelyekről feltétlenül beszélni kell. Filmjeimet csak a saját látószögemből tudom elkészíteni, ha valaki más látószögből szeretné a vetítővásznon viszontlátni a dolgokat, megkérem az illetőt, hogy azt a filmet ő rendezze meg. Nyugodtan, engem nem zavar. Én nem tudok a számomra fontos dolgokról szólni a más nézőpontja, véleménye, ítélete szerint. A munkáimmal kapcsolatos írásokban egyébként soha nem a hibáimról olvasok, hanem arról, hogy mi az, ami a cikk írójának személy szerint nem tetszik a filmjeimben. Mi az, amiről homlokegyenest más a véleménye, mint nekem. Azaz, egy másik lehetséges filmről…
– Az olyan vegyes házasságban született emberek, mint amilyen a magyar apától és román édesanyától származó Pejó Róbert is, általában megértőbbek a világ elesettjeivel szemben, türelmesebbnek bizonyulnak az etnikai és a vallási háborúk idején, mint azok, akiket „egyetlen igazság” vezérel egy életen át. De rendszerint az is nyitottabb a másik ember gondjára, bajára, akit vándoréletre kényszerít a sors, országról országra, kontinensről kontinensre utazva végzi iskoláit, alakítja életét, ahogyan ön is tette. Otthonról hozta vagy ifjúságának adománya az a részvét, amellyel korunk kárvallottjait ábrázolja, legyenek azok cigányok, betegek, öregek vagy a civilizáció kitaszítottjai?
– Utazásaim, vándorlásaim során sok előítélettel és provincializmussal találkoztam Magyarországon is, de máshol is. Ezen az alapon egyetlenegy országot sem szabad meg- vagy elítélni. Magyarországon, ahol az anyanyelvükön kívül csak kevesen beszélnek más nyelveket, talán erősebb a félelem az idegen kultúráktól, mint az általam felnőtt fejjel megismert európai államok polgáraiban. Ebből azonban senkinek nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, hiszen a gondolatok szabadsága nem földrajzi adottságoktól, lakóhelytől vagy etnikai hovatartozástól függ, hanem, ahogyan egyszer egy okos embertől hallottam, ez agyi állapot. Egyébként is változnak az idők, és változniuk kell az embereknek is. A technológiai fejlődésnek, az internetnek köszönhetően a világ egykettőre összenő. Aki nem tud lépést tartani ezzel a káprázatos fejlődéssel, és kimarad ebből a folyamatból, menthetetlenül szűk látókörű marad.
– Akárhogyan szóltak is az ítészek a Dallas filmről, ki pozitívan, ki negatívan, de szinte mindenki párhuzamba állította Pejó Róbert munkáját Kusturica cigányfilmjeivel. Ön miként vélekedik Kusturica munkásságáról? Hatottak önre az ő abszurdba hajló komédiái, amelyeknek szintén cigányok a főszereplői?
– Imádom Kusturicát és a műveit! Éppen ezért olyan filmet szerettem volna rendezni, amelyik semmi módon, sem stílusában, sem hangvételében nem hasonlít az ő alkotásaihoz. Egyébként ha az ember cigány témával kezd el foglalkozni, előbb-utóbb rájön, hogy vannak olyan események, olyan jellegzetességek, olyan történetek – abszurdak vagy sem, egyre megy –, amelyeket egyszerűen nem szabad kihagynia a munkájából. Nem hiszem, hogy az én filmem Kusturica műveihez hasonlít, de mindkettőnk munkái tartalmaznak olyan elemeket, amelyek szükségszerűen ismétlődnek. Azaz: van az én Dallas Pashamendémben egy olyan beállítás – a lebegő műanyag fóliák jelenete –, amelyik Kusturica Cigányok ideje című filmjében is szerepelt. Előre tudtam, hogy ezt majd a fejemre fogják olvasni, de számomra ez a lírai elem a film szempontjából mindennél fontosabb volt. A rosszízű összevetéseknél is fontosabb.
– Amikor a Dallas Pashamende forgatása zajlott, valóságos sajtóháború s diplomáciai bonyodalom támadt körülötte. Románia akkori miniszterelnöke, Adrian Nastase rendeltette el a forgatás leállítását, erre a koprodukcióban készülő film osztrák és német producere levélben fordult a német külügyminiszterhez, Joschka Fischerhez, mondván, ha Kenyában vagy Iránban dolgoztak, akkor sem volt részük olyan diktatórikus elbánásban, mint Romániában. Arról azonban kevés szó esett, hogy milyen sokan segítették e film világra jöttét. Vajon akik közösséget vállaltak Pejó Róberttel, és ugyanakkor Románia polgárai – mint például a kitűnő kolozsvári színész, Bogdán Zsolt –, azoknak nem esett, nem esik bántódásuk amiatt, hogy – ahogyan a romániai forgatást letiltó főhivatalnokok mondták – egy „nemzeti inkorrektséget” tanúsító filmnek a közreműködői?
– Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy az emberek nem a botrány kedvéért váltanak jegyet a moziba. Azt hiszem, a forgatás körüli bonyodalmakat a legtöbben már el is felejtették. A Dallas film nézői – tapasztalatom szerint – a film történetéről és a szereplőiről beszélnek, és nem arról a sok huzavonáról, amely a leforgatását akadályozta. A vetítések utáni közönségtalálkozókon, ha a film világra jötte körüli grimbuszok felől kérdeznek, igyekszem nem túldramatizálni a történetet. Nem erről szól a film. Szerencsére a vetítés végén a nézők nagyobb részét nem is az foglalkoztatja, hogy milyen körülmények között sikerült elkészíteni a filmet. A kész mű a fontos, nem pedig a kellemetlen momentumok. A közreműködőknek természetesen nagyon fájt, ami a már nem üzemelő alsórákosi salakbányában felépített díszletek miatt történt, hogy tudniillik elrendelték a forgatás leállítását, a stábot pedig pénzbírsággal sújtották. Főleg az bántott bennünket, hogy miközben azt hisszük, hogy sok minden megváltozott a Ceausescu-rendszer bukása után, a hivatalok voltaképpen még mindig a hetvenes–nyolcvanas években meghonosított szisztéma szerint működnek. Számomra is ez a felismerés volt a legfájdalmasabb, és nem az, hogy hosszú időre leállt a forgatás. Lehet, hogy a jelenlegi kormányhivataloknak köszönhetően valamivel jobbak lesznek a viszonyok Romániában. Persze a szívem mélyén megértem azokat a politikusokat is, akik nem szeretik, ha újra meg újra Európa árvaházaként ábrázolják a filmesek Romániát. Az én filmem azonban nem kizárólag Romániáról szól. A Dallas Pashamende Egyiptomban, a Fülöp-szigeteken vagy Mexikóban is játszódhatna.
– A tragikus végű filmnek van egy jelenete, amikor a szeméttelep népét megváltani akaró, de a megváltás képtelenségét felismerő férfi búcsúzik a barátaitól, és halott kedvesének kisfiát próbálja rábeszélni, tartson vele. Mint néző, reméltem is, hogy a gyerek igent mond neki, de szorongtam is emiatt. Aztán övéi mellett dönt a kisfiú. Így kívánja érzékeltetni a Csemer Géza elbeszélése alapján készült filmmese, hogy aki a kelet-közép-európai „mélyvilág” lakója, sohasem kerülhet ki onnan? És valóban ilyen kilátástalan a Kárpát-medence nincstelenjeinek a jövője? Még akkor is, ha az Európai Unió felé menetel Románia?
– Ahogyan utaltam rá, a szegénységnek az a rettenetes mélysége, ahová a Dallas film segítségével betekinthetünk, nem kizárólag a Kárpát-medence problémája, ez az egész modern világ gondja. Vannak, akik most erősen remélik Közép-Európában, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás segít a térség szegényein. Mások meg tisztában vannak azzal, és én is ezt gondolom, hogy a csatlakozás csak növeli a szegénység gettóit. A cigányság például aligha fog lépést tartani az európai változásokkal. Nem tudnak vagy nem is akarnak? Ennek a kérdésnek a megválaszolására nem vállalkozom. Lehet, hogy az ő útjuk majd egészen más lesz, mint amit mi most elképzelünk. De akármint alakul is a sorsuk a jövőben, hagynunk kell, hogy ők döntsék el, merre mennek. Azt viszont látnunk kell, hogy csak együtt haladhatunk tovább. Egymás iránti türelemmel, megértéssel.
– A viszontagságos sorsú és változatos fogadtatású Dallas film után hogyan alakul az élete? Hazalátogat olykor Romániába, Magyarországra? Ápolja a barátságot, fenntartja a munkakapcsolatot azokkal az emberekkel, akik oly tehetségesen és hűségesen segítették e film megszületésében? Csemer Gézán és Bogdán Zsolton kívül a kísérőzenét író Kathy Horváth Lajossal, Banovich Tamás díszlettervezővel, Kántor Lászlóval, az ugyancsak erdélyi származású producerrel és a maszatos cigány asszony szerepében is gyönyörű Gryllus Dorkával?
– Természetesen! Ha jelenleg az Egyesült Államokban lakom is, mindig visszahúz valami Kelet-Közép-Európába. Magyarország és Románia valamiképpen mindig a második otthonom marad. Budapesten lakik gyönyörű lányom, Pálma, ő is a magyar fővároshoz köt, amíg csak élek. Ez így természetes. Magyar és román barátaim, munkatársaim is igen fontosak számomra, szeretek velük dolgozni, nagyszerű művészek, kitűnő emberek. Biztos vagyok abban, hogy azzal a két érzékeny, pompás színésszel, aki a Dallas filmben főszerepet játszott, Bogdán Zsolttal és Gryllus Dorkával, de a többiekkel is sokszor dolgozom még együtt.
Pejó Róbert filmrendező 1964-ben született Aradon. Iskolai tanulmányait Ausztriában és Németországban folytatta, rendezői pályájának kezdetei is ezekhez az országokhoz kötik. Jelenleg az Egyesült Államokban dolgozik. Filmjei: Rúzs (1994), Út a paradicsomba (1995), Rest in Pieces (1997), Soha többé operát (1999), Franz és Anna (2001), Halál a kongresszuson (2001), Szex vagy élet (2002).
