Szezon végi leárazás

Még a mértékadó külhoni elemzők is szájtátva csodálják, hogy a magyar kormány milyen tántoríthatatlan elszántsággal igyekszik elvágni az egyik utolsó arany tojást tojó tyúkunk nyakát. A Financial Times keresetlenül a világ egyik legnagyobb kiárusításának nevezte a minap a Ferihegyi repteret üzemeltető Budapest Airport Rt. rekordgyorsasággal meghirdetett privatizációját. A kabinet mielőbb szabadulni szeretne a cégtől, miközben tegnap is napvilágot látott egy elemzés, amely a kontinens élvonalában jelölte ki a fővárosi reptér jövőjét. Tálcán kínálják a milliárdos hasznot hozó aranybányát a vevőjelölteknek, akik napról napra látványosan szaporodnak, és már úgy döngik körül a társaságot, mint legyek a légypapírt.
A nemes baromfi levágása olyannyira sürgős feladat, hogy a Ferihegy eladható vagyontárgyairól rendelkező légügyi törvény életbe lépését sem várta meg a pályázat meghirdetésével a kabinet. A látszólag érthetetlen lépés magyarázataként elég rátekinteni a kiírásban szereplő határidőkre: eszerint a győztes vásárló ez év utolsó pillanataiban még éppen be tudja fizetni a vételárat az államkasszába. Ha csak hajszálnyit csúszik a kormányzati döntés, az ügylet máris átkerül a jövő esztendőre, aminek óriási jelentősége van. A nemzeti vagyon értékes gyöngyszemének számító repteret ugyanis azért kell feláldozni, hogy egy időre, legalább a következő választásokig ismét jótékony homály fedhesse döbbenetes mértékű adósságunkat és az óriási államháztartási hiányt. A Budapest Airport ügye olyan, mint a cseppben a tenger: az üzleti ésszerűségnek ellentmondó lépésben benne van minden, ami a jórészt csak hatalma megtartásával törődő kormánykoalícióra jellemző. A reptér mindnyájunk közös vagyontárgya, amit ellenünkre, a mi érdekeinkkel szemben, végső soron egy választási felkészülést szolgálva értékesítenek. Az ország jövőjének egy újabb szelete válik semmivé, csakhogy a szocialista párt és a szabad demokraták ismét kormányra kerülhessenek. Az a közvagyon, amivel ők gazdálkodhatnak, előbb az országé volt, utóbb viszont az övéké lesz.
Ami pedig könnyen jön, könnyen megy el – tartja a reptér esetében is beigazolódni látszó népi bölcsesség. A legszívszorítóbb az egész ügyben a várható kótyavetye. Az már minden józan logikát felülír, hogy miközben az állami privatizációs szervezet egyik korábbi tervezetében a fentebb említett társaság vételáraként mindössze hatvanmilliárd forint szerepel, és az illetékesek másutt sem említenek 130 milliárdnál többet, a szintén már idézett tekintélyes brit gazdasági szaklap legalább 200 milliárd forint körüli összegre becsüli a Budapest Airport értékét. Tehát nem elég a szükséges fejlesztésekre visszafordítható profit és a vagyon elvesztése, az áron alul értékesítéssel további károkat okozhat a kormányzat. Mindehhez társul a reptér bővítése érdekében meglehetősen gyanús körülmények között létrejövő, majd meghiúsult telekügylet, és busás juttatással dolgozó privatizációs tanácsadó: mindez együtt nálunk boldogabb nemzeteknél már megfelelő gyúanyag lenne egy fejek hullásával járó kiadós botrányhoz.
Máshol biztosan így lenne: nálunk viszont nem. Az ellenzék zászlójára tűzheti, imamalomként ismételheti: bizony lopnak az erkölcs asztalánál, semmit ér a köz érdeke. Sarat dobnak vissza a túloldalról, hogy a jó és a rossz, az igenek és nemek között a polgárok elveszítsék a mértéket. A politika nagyszínpadán közben szünet nélkül folyik a fényes esztrádműsor, a táncosok éppen száz lépést lejtenek. A gondosan behúzott hátsó függönyök mögött pedig a szezon végi kiárusítás zavartalanul üzemel.