Szolgáló tudomány

K ö n y v e s h á z

A budapesti Szépművészeti Múzeum hazánkban egyedülálló antik gyűjteményének nemzetközileg elismert, ma már nyugdíjas vezetője, a gyűjtemény gyarapítására életre hívott, kiemelten közhasznú Eunomia alapítvány egyik létrehozója több évtizedes kutatómunkájának eredményeit tárja az olvasó elé válogatott tanulmányainak most megjelent kötetében. Az írások egy része a „talált tárgyakról” szóló sorozatba tartozik, amint az előszóban írja a szerző. Ezekben olyan darabokat elemez, amelyek „az ókori görög és itáliai kultúrák tárgyi emlékeivel folytatott fél évszázados párbeszéde során ismerősek” ugyan, olykor azonban addig figyelemre nem méltatott vonásukat vizsgálva nagyobb történelmi, társadalmi, vallási, irodalmi, művészeti összefüggések, távlatok nyílnak. Több tanulmánya a mai kultúra vitás kérdéseit segít tisztázni az ókortudomány kínálta tanulságok révén. Ebbe a körbe tartoznak a művészről és társadalmi helyzetéről, a művészet és kézművesség viszonyáról, a tudomány és költészet kapcsolatáról, a kiállításról, amely olykor csak alibi szenzációt nyújt, az antik és modern művészet esetleges összefüggéseiről, az eredeti és a hamisítvány viszonyának megítéléséről, a tudomány etikai követelményeiről, a nemzeti és egyetemes elválaszthatatlanságáról szóló írások.
A kötet a Kerényi Károly születésének századik évfordulójára írott, Szilágyi János György ars poeticájaként is olvasható tanulmánnyal kezdődik. Azt a Kerényit méltatja, akinek előadásaira tódultak minden rendű és rangú emberek, nem csak egyetemisták. Azt a tudóst, akit a „semmiféle külső körülményt nem mérlegelő igényesség megkövetelése”, a „soha meg nem elégedés” elve vezetett a tudományos igazság keresésében és kimondásában. Azt az embert, aki tudta, hogy nincsenek „végleg megoldott problémák”, de számos megfigyelése máig érvényes.
Lenyűgözően érdekes és laikus számára is érthető elemzéseket olvashatunk arról, hogyan lehet egy-egy edényforma, motívum, eljárás párhuzamait nyomon követve megismerni távoli népek társadalmát, kultúráját. Olvasás közben szembesülünk azzal is, hogy a hazai közönségben még mindig nem tudatosodott: a budapesti Szépművészeti Múzeum antik gyűjteménye nemzetközi összehasonlításban is különleges tárgyakkal büszkélkedhet.
A zárótanulmányban az ókortudomány szerepét vizsgálja Szilágyi János György. Az ókori görög kultúra egyik legfőbb hagyományát asszimiláló és aszszimilálódó képességében látja. De felteszi a kérdést, hogy a világgá táguló Európában „tekinthetjük-e még ma is a korábbi értelemben gyökérszerűnek a görög-római ókor tudományát, nem azt hangsúlyozza-e előbb-utóbb, ami elválaszt a nem európai kultúrák népeitől, nem pedig – ahogy a történelem főirányát nézve szükséges volna – azt, ami öszszeköt velük”. Óv a hamis alternatíváktól, s úgy látja: az ókortudomány feladatai között a legelső az lesz, „hogy elfogulatlanul meghatározza, mi az, amit az egyetemessé vált emberi kultúrában mint sajátos, egyedül rá váró szerepet vállalnia kell vagy lehet, mi az az általa őrzött hagyományból, ami szükségképpen egyetemes emberi hagyománnyá válhat, amiért továbbra is csak hozzá lehet fordulni”. Olyan tudós mondja ezt, aki tudja, hogy „a múltban egyszer megvalósult emberi lehetőségek örökségének hatását lehet tompítani vagy erősíteni, felé fordulni vagy elfordulni tőle, de nem lehet elmenekülni előle, és még kevésbé lehet bármikor újra működni képes teremtő erejét semmivé tenni”.
(Szilágyi János György. Szirénzene – Ókortudományi tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 3980 forint)