Tárcanovellák Márai Sándortól

A gondolkodók közül való. A kényes stílusúak közül, akinél sem a nyakkendő, sem a briliáns központozás, sem a mondatszerkezet nem csúszik soha félre. Márai Sándor a legelegánsabb írónk, akit nemigen ejtett meg az ámulat, talán soha nem állt hajnalban a Mikó utca ablakában, míg a szomszéd Kosztolányi úr berúgott az éjszakától, vagy ha igen, legalábbis indiszkréciónak tartotta volna megírni. Soha nem szedte darabokra olyan őrült zsenialitással maga körül az amúgy is atomjaira esett világ maradékát: a látszatot, mint Hamvas úr, és soha nem írta meg a nagy regényt, a megkerülhetetlen regényt, mint Ottlik.
Ezzel szemben homogén, hatalmas életművet alkotott, amelynek súlyát – úgy vélem – nem épp változó minőségű regényei, hanem naplói és feljegyzései adják, amelyekből az européer magyar író arca (és tragédiája) bontakozik ki.
A Márai-életműkiadás azonban, bár egyes darabjai legalább tízféle sorozatban kaphatók, még mindig nem teljes.
Most Lomha kaland címmel adta ki a Helikon Kiadó Márai kötetben eddig meg nem jelent elbeszéléseinek második részét. Az első rész Lucrétia fia címmel jelent meg, és az író 1916–1927-ig íródott elbeszéléseit, míg ez a kötet az 1928–37-ig született tárcanovelláit tartalmazza.
A tárcanovella – amely mára szinte eltűnt (eltüntették, amivel nagyon sokat veszített a magyar sajtó) – a két világháború közötti Magyarország meghatározó műfaja volt. Legnagyobb mestere Kosztolányi; és Márainál érződik is a Kosztolányi-hatás. Az írások néhol vázlatosak, néhol túlírtak, mint a címadó mű, személyesek (például a Szénégetők című darab, amelyben ugyanazt a szökést írja meg, amelyről említést tesz a vallomásokban is), a közeli lapzárta fenyegető árnyékában a mindig pontos, mindig elegáns, mindig fanyalgó és olyannyira tökéletes Márai azonban itt-ott kiesik a maga írta szerepből.
Ez az író, akiről a naplókból a műfaj maximálisan személyes jellege ellenére sem tudunk meg sokkal többet annál, mint hogy mit gondol a világról, itt nemegyszer lelepleződik, megmutatkoznak ösztönös szimpátiái és ellenérzései, vergődése a harmincas évek Magyarországának abszurd társadalmában, a döbbenet, ahogy az író, aki talán épp Spengler történelemszemléletét tanulmányozta dolgozószobájában, kilép, és meglátja a feketébe öltözött vasalónőt, aki az „ura temetéséről” érkezett villamossal, mert kell neki az a három pengő.
Érdemes Márai Sándor tárcanovelláit olvasni. Azt hiszem, kell is. Mert sem az életművet, sem magát a korszakot nem sikerült még teljesen feldolgozni. És mivel – Oswald Spengler ide vagy oda – az egymás után következő korszakok egymásra rétegződnek, amíg ezt nem tudjuk megtenni, kevés esélyünk van arra is, hogy ami azóta történt, azt helyre tegyük, megértsük.
(Márai Sándor: Lomha kaland. Helikon Kiadó, 2005, 326 oldal, ára: 1990 Ft.)