Többnyire ártalmatlan

Douglas Adamsnek nem egészen jött össze ez a film. Érezhette ezt már négy évvel ezelőtt is, amikor utolsó interjúját adta a kaliforniai Santa Barbara diákújságjának. (Ez a hely, illetve a megye, amelynek e város a székhelye, legutóbb Michael Jackson perében vált híres- nevessé, ám az alábbi írásnak – élhetnénk Douglas Adams-i fordulattal – semmi köze sincs Michael Jacksonhoz, bár valamiképpen összefüggésben áll azzal a katasztrófával, amely itt történt meg néhány évvel ezelőtt.)
„Bárcsak sohase szántam volna rá magam arra, hogy filmet csináljak belőle. Legalább tíz évet visszakapnék az életemből” – mondta ebben az interjúban Douglas Adams, és az igazat megvallva az említett tíz év nem is olyan sok annak tükrében, hogy a film majdnem húsz évig készült. Igaz, ebből tizenkilenc esztendőt a most végre-valahára a mozikba került Galaxis-útikalauz stopposoknak című film forgatókönyvének megírása, a producerek, rendezők és a pénz felhajtása emésztett fel. És az is igaz, hogy az utóbbi négy évben a munkálatok már Douglas Adams nélkül folytak, merthogy ő a Santa Barbara-i diáklapban megjelent interjú után alig egy hónappal visszaadta lelkét teremtőjének.
Persze Douglas Adams minden bizonnyal tiltakozott volna e kifejezés ellen, hiszen „radikális ateistának” nevezte magát, és interjúiban szinte sosem mulasztotta el, hogy felhívja a figyelmet a vallásos hit logikai következetlenségeire. Ahogy az American Atheist című magazinnak kifejtette: nem egyszerűen arról van szó, hogy nem hisz Istenben, mert ez nem hit kérdése, hanem meg van győződve róla, hogy nincs Isten.
Váratlan halála is a test templomában érte: egy Santa Barbara-i konditeremben kapott szívrohamot 2001 júniusában, 49 évesen. (Ez az a katasztrófa, amely talán némileg összefügg azzal, hogy végül milyen film született a Galaxis-útikalauzból.)
„Ez túl nevetséges ahhoz, hogy igaz legyen!” – hitetlenkedett barátja, csodálója és egyben mentora, Richard Dawkins evolúcióbiológus, mikor halálának hírét vette. Douglas Adams számára ennek a mondatnak nem lett volna túl sok értelme. Hiszen számára épp a nevetséges, a nevetés volt az, ami a legközelebb állt a csupasz valósághoz, ahhoz, ami igaz lehet: ezért vélte úgy, hogy a valóban humoros, megnevettető írások nem valami alantas műfajt képviselnek, hanem a legmagasabb irodalom részét képezik.
Bár az 1979-ben kiadott Galaxis-útikalauz stopposoknak című regénye világszerte tizenötmillió példányban kelt el, és az „ötrészes trilógiának” nevezett regényfolyam további négy darabja is nagy sikert aratott a világ számos országában, Douglas Adams mégsem tartotta magát komoly írónak, inkább amolyan kabarészerzőnek.
Nehezen és kínlódva írt, feljegyezték róla, hogy egy ízben kiadója három hétre bezáratta egy szálloda lakosztályába, ekképp kényszerítve, hogy időre leadja az ígért kéziratot. A könyv genezisében kell keresnünk annak okát, hogy a Galaxis regény mégis megszülethetett. Eredetileg ugyanis hatrészes rádiójátékról van szó, amelyet a BBC 4 először 1978-ban tűzött műsorára.
A történet főhőse – csakúgy, mint később a könyvé – Arthur Dent, ez a legújabb kori Josef K., akinek házát éppen a cselekmény kezdetén próbálja meg buldózerekkel eltakarítani a helyi tanács, mondván, le kell bontani Dent hajlékát, hogy megépíthessenek egy összekötő utat. (A történet másik főszereplője maga a mindentudó Galaxis-útikalauz, amely az ember címszó alatt csupán ennyit ír: „többnyire ártalmatlan”.)
Arthur Dent minderről csupán egy nappal a buldózerek megjelenése előtt értesül ugyanúgy, ahogy a regényben egy kicsit később a földlakók, akik mindössze néhány perccel a likvidálásuk előtt tudják meg, hogy bolygójukat megsemmisítik egy intergalaktikus autópálya építése miatt. Ekkor kezdődik meg Arthur Dent utazása a világűrben, miután egy csodálatos véletlen folytán egyedüli földi túlélőként a bolygót szétzúzó vogon űrflotta egyik hajóján köt ki stopposként. (Pedig maga az útikalauz is így ír ennek esélyeiről: „Ha szeretnéd, hogy egy vogon felvegyen, a következőket kell tenned: ezt felejtsd el!”)
Csodálatos véletlenek persze nincsenek a „radikálisan ateista” Douglas Adams világában, van viszont valószínűtlenség, és ami ennek következménye: abszurd humor. Az író népszerű tudományos ismeretterjesztő könyveken hizlalt fantáziája láthatólag ezzel az eszközzel képes elrugaszkodni a fizika törvényeitől: „Semmi sem lehet gyorsabb a fény sebességénél, ezalól talán egyetlen kivétel van: a rossz hírek” – írja az ötrészes trilógia záródarabjában, a Többnyire ártalmatlanban Douglas Adams. „Az Arkintoofle Minor rendszer Hingefreel-lakói egyszer valóban megpróbáltak olyan űrhajókat építeni, amelyeket rossz hírek hajtottak, ám nem működtek valami jól, ráadásul mindenhol, ahová csak megérkeztek, olyannyira nem szívesen fogadott vendégek voltak, hogy igazából nem sok értelme volt annak, hogy bárhová is elmenjenek velük.”
Mint oly sokan a brit humor bajnokai közül, Douglas Adams is a cambridge-i egyetemen kezdte megmutatni oroszlánkörmeit, jobban mondva annak diákszínpadán, a Footlights drámaklubban, amely a hatvanas években a brit szatíra egyik legjelentősebb műhelyévé nőtte ki magát. John Cleese és Graham Chapman, a későbbi Monty Python oszlopos tagjai is itt kezdték komikusi pályafutásukat. Nem véletlen, hogy később Douglas Adams is együtt dolgozott velük, legalábbis egy Repülő cirkusz-epizód erejéig.
Adams tehetségére már fiatalon felfigyeltek, mégis mindvégig visszautasította, hogy nevét egy lapon említsék példaképeivel, P. G. Wodehouse-zal, akit az angol nyelv legnagyobb zsenijének tartott, illetve a sci-fit szintén csak eszközként felhasználó Kurt Vonneguttal. Tiltakozásának okát az utóbbival kapcsolatban úgy fogalmazta meg, hogy míg Vonnegutnak volt olyan alapélménye (hadifogság a drezdai szőnyegbombázás idején), amelyből egész világlátása táplálkozik, neki nincs ilyen meghatározó élménye. Ő csupán megpróbálja néha-néha „a pult alatt átcsúsztatni” véleményét az olvasóknak a dolgok állásáról.
És valóban, Douglas Adams világegyetemében nincs tragédia. A Föld néhány másodperc alatt tűnik el ötmilliárd lakójával a semmibe, de senki nem hullajt könnyeket érte, hiszen megkezdődik a galaktikus stoppolás, a nagy utazás, sőt valahol az univerzum egyik szegletében az erre specializálódott szakemberek már készítik a Föld új, jobb, második változatát is, amelyen még Arthur háza is áll, elbuldózerezetlen állapotában.
Ami ennek a világegyetemnek a legnagyobb tragédiája, az nem múlékonysága és lakóinak szenvedése, hanem a bürokrácia. Ennek gyűlölete és kifigurázása egyébként Douglas Adams központi témája (az író még egy Bürokrácia néven futó számítógépes játéknak is megalkotója volt az efféle szöveges kalandprogramok hőskorában). A bürokrácia hatalma azonban Adams világában kijátszható, megkerülhető és nevetségessé tehető, Josef K., alias Arthur Dent mindig megmenekül a kés elől, nem úgy, mint például az egykor szintén a Monty Python-csoportban tevékenykedő Terry Gilliams történetének hőse, a szintén a totális bürokráciát és diktatúrát ábrázoló Brazil főszereplője.
Az eredmény olyan könyv, amelynek humorba csomagolt életbölcsességei nem sokban múlják felül Murphy törvényeinek színvonalát, ám nyelvezetének igényessége és sziporkázó, könnyed humora feledteti velünk meglátásainak helyenkénti sekélyességét. „Az angol szakosok nem tudják odahagyni a szintaxist. Talán ez sznobéria. Mert ha Keats nem tette, akkor mi sem tehetjük” – mondta volt Douglas Adams.
Mi több, a nyelvi tehetség klasszikus történetmesélési technikával és jól követhető cselekménnyel párosul, amely nem kacérkodik a posztmodernnel, olvasóit pedig a legmesszebbmenően tiszteletben tartja. Ráadásul a humora sem belterjes, hanem, mondhatni, nemzetközi, hiszen Adams kifejezetten ügyel arra, hogy a viccek ne csak a kiválasztottaknak szóljanak, mert – ahogyan fogalmazott – „nagyon arrogáns lenne a közönséget így kezelni”. (Sokan hitetlenkedve vették tudomásul, hogy Amerikában éppoly népszerű, mint Angliában, de ő mindig csodálkozott ezen a csodálkozáson. A jelek szerint a napfényes Kaliforniában is éppúgy otthon érezte magát, mint a ködös Albionban, hiszen 1999-ben Santa Barbarába költözött a családjával.)
Mindez alkalmassá teszi a könyveit arra, hogy a munkahelyeken, a hivatalokban megannyi Arthur Dent és Dentné kiragaszthassa a belőlük vett idézeteket, „igazságokat”, és ezáltal haladó szelleművé avassa íróasztala környezetét.
Ám csakúgy, mintha kivonnánk a tudományt Richard Dawkins könyveiből, amelyek nagyszerűen magyarázzák meg a földi halandóknak a genetika csodáit, Douglas Adamsnél is a nyelvezet és a humor nélkül csupán valami idegesítő, harcos és küldetéstudatos ateizmus marad, szkeptikus aforizmagyűjtemény, audiovizuális Murphy. Ráadásul Keats nyelvi igényessége sem fog átjönni a Disney által menedzselt hollywoodi mozin.
Igaz, van két dolog, ami a Galaxis-útikalauz filmváltozatát mégis megmenti a teljes katasztrófától. Először is ez a film mégiscsak brit, nem amerikai termék, és az angol humor kalandja Hollywooddal kölcsönöz az alkotásnak némi bájt. Másodszor: mivel a történet eredetileg rádiójátéknak készült, és a későbbi könyv vázát a már megírt dialógusok jelentették, a film forgatókönyvírói (kezdetben maga Douglas Adams, aki hosszú esztendőkön át dolgozott a filmes verzión – igaz, halála után helyenként átírták az eredeti elképzeléseket) messzemenően támaszkodhattak e dialógusokra, és ez jó. Ám a meglévőkhöz nem tudtak túl sokat hozzátenni, és emiatt az alkotás aligha közelíti meg a Monty Python ma már klasszikusnak számító filmremekeit.
Douglas Adams, aki érezhette, hogy valami nem stimmel, a következőképpen jellemezte a hollywoodi gyártási folyamatot: „Megpróbálnak úgy megsütni egy steaket, hogy a szobába bejön egy csomó ember és rálehel.”
Nos, hát ez az alkotás sem lett a langyosnál melegebb.