Tolerált magyarellenesség

Valljuk be őszintén, az utóbbi időben valahogy cserben hagyta legendás szerencséje Gyurcsány Ferencet. Raszszizmust kiáltott az Országgyűlésben, majd kiderült, roma szúrt romát a Moszkva téren. Alig néhány nappal később a szerb vezetőkkel barátkozott, s a magyarellenes incidensek számának csökkenéséről beszélt, pedig épp belgrádi vizitjének napján került nyilvánosságra az újabb magyarverés híre. Ha nem lenne drámaian komoly a délvidéki helyzet, egy jó kis élcelődéssel túl is léphetnénk a történeten. Csakhogy a Vajdaságból továbbra is magyarverésekről érkeznek hírek, s egyelőre arasznyit sem mozdult el tüntetően passzív hozzáállásából a szerb rendőrség és igazságszolgáltatás. Éppen ezért minden magyar politikusnak, aki belgrádi vagy újvidéki illetékesekkel találkozik, nyomatékosítania kellene a helyzet tarthatatlanságát. Ezzel szemben lássuk, mi is történt Szili Katalin, majd Gyurcsány Ferenc délvidéki, szerbiai látogatásán.
Múlt hét közepén toleranciatábor nyílt szerb és magyar nemzetiségű diákok számára a Szabadka melletti Palicson. A háromnapos tábort Szili Katalin magyar és Predrag Markovics szerb parlamenti elnök nyitotta meg. Az Országgyűlés elnöke elmondta, a politikusoknak sokat kell tenniük azért, hogy a szerbek és a magyarok békésen, félelemmentesen élhessenek egymás mellett. A táborban Szerbia és Montenegróból húsz magyar és húsz szerb fiatal, Magyarországról öt szerb és öt magyar nemzetiségű fiatal vett részt. Előadásokat hallgattak a toleranciáról, de több műhelymunka, sport- és művelődési rendezvény is szerepelt a programban. Eközben a tábor kapuin kívül ismét magyarverés történt. Palicson szerb gimnazisták két magyar fiatalembert vertek meg csak azért, mert magyarul beszéltek. A történet a szokásos mederben zajlott: a magyarok kihívták a rendőröket, és megmutatták nekik az elkövetőket, jegyzőkönyv készült az esetről. Végül megállapítást nyert, hogy a palicsi incidens nem volt nacionalista indíttatású, szabálysértési eljárás indult a szerb gimnazista ellen, és a szabadkai rendőrfőnök közleményben nyomatékosította, hogy a magyar gimnazisták provokálták az étterem előtt álló szerb lányokat, ez okozta a verekedést. Ennyit a toleranciáról.
Szili vizitje után egy nappal érkezett Belgrádba a magyar kormányfő. Szívélyes hangvételű találkozóin csak elvétve, érintőlegesen esett szó a délvidéki magyarellenes incidensekről. Szóba se került a Vajdaságma hírportál beszámolója, melyben a Vajdasági Magyar Demokrata Párt egyik politikusa arról tájékoztat, hogy három nappal azelőtt Újvidéken öt ismeretlen fiatal férfi súlyosan bántalmazott két magyar elsőéves egyetemi hallgatót, egyikük agyrázkódást szenvedett, másfél napig megfigyelés alatt kellett tartani elsötétített szobában, felrepedt az ajka, s a sebet össze kellett varrni, de egyéb testrészein is látható nyomai maradtak a verésnek. A két magyar fiú szülei az esetről nyomban értesítették a rendőrséget, azok kiküldtek egy járőrt, de már semmit és senkit sem találtak meg. Jegyzőkönyvet vettek fel, majd a sértetteknek és szüleiknek elmondták, nem látnak nemzetiségi vonatkozást az ügyben. A végső megállapítás szinte szó szerint azonos a néhány nappal későbbi, palicsi incidens végkövetkeztetésével. Nincs felelős, nincs magyarverés. Az elhallgatás a szerb hatóságok régóta alkalmazott taktikája, s – akárcsak Koszovó esetében – nyilván addig fogják ezt alkalmazni, amíg minden politikai következmény nélkül megtehetik.
A szerbiai civil szféra ma már a belgrádi kabinetnél jóval őszintébben viszonyul a kialakult súlyos helyzethez. A nagybecskereki Civil Társadalom Fejlesztési Központ adatai szerint az elmúlt másfél évben a Tisza menti régióban, Észak-Bácskában és Észak-Bánátban csak kisebb, Szabadka és Zombor környékén pedig nagyobb etnikai incidensek is voltak. Dragan Kaljevszki, e szervezet képviselője egy kanizsai tanácskozáson elmondta, hogy a zombori és a szabadkai etnikumok közötti incidensek óriási károkat okoztak az itt élő nemzetek viszonyában. Kiemelte, az állam nem reagált kellőképpen az incidensekre, ezt csak az Európai Unió nyomására tette meg. Hozzátette, a szerbek többségét zavarja a magyar nyelv, ferde szemmel néznek a „környezetnyelv” oktatásának bevezetésére. Az etnikai közösségek tagjai közötti toleranciát pedig főleg az etnikai kisebbségek szorgalmazzák. Kaljevszki közlése szerint a kutatások azt mutatják, hogy a szerbiai médiumok továbbra sem tájékoztatnak megfelelően a nemzetek közötti viszonyokról, és főként nem az incidensekről. Ez utóbbi megállapítás telitalálat a magyar médiára is, hiszen a délvidéki magyarverés fogalma s a vajdasági incidensekről szóló hírek hosszú ideig nem érték el a magyarországi kormánypárti sajtó ingerküszöbét. Ha pedig mégis szóba kerültek, a beszámolók sok esetben a szerb álláspontot igyekeztek erősíteni, azaz, hogy nem etnikai indíttatású akcióról van szó. Gyurcsány szerbiai útjának píárjára vigyázva a kormányoldal médiája egyetlen sort sem közölt az újvidéki magyarverésről. De nemcsak erről, másról sem. Alig két mondatot ért a Népszabadság és a Magyar Hírlap hasábjain, hogy a magyar miniszterelnök ellen tüntetést szerveztek a vajdasági magyarok, pedig a demonstrálók közül tizenhét fiatalt a szerb rendőrség előállított. Őket csak akkor engedték szabadon, amikor Gyurcsány – látványos biztonsági intézkedések közepette – elhagyta Szabadka határát. A nemzeti tudathasadás tavaly december ötödikén csúcsra jutott megnyilvánulásai a mai napig végigkísérik a magyar politikai paletta balliberális oldalát és az azt kiszolgáló sajtót. Ép ésszel el tudja valaki képzelni, hogy a mindenkori szerb miniszterelnök a diplomácia kedvéért szó nélkül hagyná nemzettársai bántalmazását? De még mielőtt valaki kikérné magának Belgrád példaképpé avanzsálását, érdemes gyorsan elgondolkozni: volt-e olyan nemzet Európában, amely önszántából elvetette az anyaország állampolgárságának kiterjesztését nemzettársaira? Hiszen a lényegi probléma továbbra is ebben az elutasításban leledzik.
Az utóbbi három évben nyilvánvalóvá vált, a szomszédos országokban akkor erősödik fel a nacionalizmus, ha a magyar kormány érezhetően mellőzi a határon túliak ügyét, s kizárólag a jószomszédi kapcsolatok erősítése a célja. Utóbbi törekvés dicsérendő, de nem zárja ki ezzel párhuzamosan a kisebbségben élő magyarok védelmét. Jobb lett-e a magyar–román (a bukaresti kormányváltás hozta pozitív folyamatot leszámítva), a magyar–szlovák (Dzurinda találkozni sem hajlandó Gyurcsánnyal), a magyar–szerb (Kostunica miniszterelnök változatlan nacionalizmusának és Tadics államfő européer politikájának szorításában) vagy a magyar–ukrán (előbb Janukovics budapesti támogatása, aztán gyors átlovagolás Juscsenko pártjára) viszony 2002 után? A válasz egyértelműen nem. Pedig egyebek mellett e viszonyok javítása érdekében került parkolópályára a határon túli magyarság ügye. S ennek természetes következményeként van ma soha nem látott mélyponton a magyar–magyar viszony. A balliberális oldal érzelmileg köztudottan semleges – olykor ellenséges – a határon túliak irányában, így belső indíttatástól vezérelve aligha várhattunk mást a kormányon lévőktől. Csakhogy ez a mocskos játszma külpolitikai szempontból sem hozott semmit a konyhára. Megérte, urak és elvtársak?