A jó verset úgy kéne olvasni, mint az imádságot. Van néhány, amit úgy olvasunk, ezért érzem kockázatosnak a percet, amikor egy ismeretlen vers kerül elém, és ez a kockázat sokszorosára nő, ha egész kötet kér bebocsátást. A maradandó vers a végtelenből érkezik és a végtelenbe tart, magyarázhatatlan csodák sorából áll, melyek közül akár egy is képes arra, hogy olyan magasba vagy mélybe lökje a lelket, ahol még soha nem járt. Jó volna tudni, mit éreztek Vörösmarty kortársai e sort olvasva: „Mi zokog, mint malom a pokolban?”
A fenti mondatok arra szolgálnak, hogy fölmentsem magamat. Van okom rá: Ágh István kötete, A megtalált időből, illetve Csoóri Sándoré, a Futás a ködben oldalnyi méltatást kér, nem csupán néhány sort. Magyarázat mindig van: most például az ünnepi könyvhét hatalmas termése, az ember mégis röstelkedik. Talán ez vitt rá, hogy mielőtt írásba fogtam, leballagtam a Duna-partra. Ahogy járkáltam fel s alá, lehajoltam, és kézbe vettem egy formás követ. Nyitott tenyeremben a fénylő kavics – előtte a folyó, hátul a Pilis, fenn a végtelen nyári ég –, az arányok láttán muszáj volt arra gondolnom, mi lehet a reménye egy költőnek, mikor elkezd egy verset, és végigtekint az irodalom évezredes vonulatain, mint én a Pilis hegyein.
Ha így veszem, lehetetlen, már-már heroikus vállalkozás mondjuk Csoóri hatsorosa, Egy elpusztított falu Erdélyben, amelyet a költő így fejez be: „A torony magányosan áll, akár egy sírkő.” Hátralapoztam, és végigolvastam a kötet verscímeit. Úgy megriadtam, mint aki belép egy nyitott lakásba, és ott fekszik valaki a földön lőtt sebbel. Alig maradtunk egynéhányan, Diófáidra nehéz hó esik, Halottak napi darázs, Himnuszt írni a porba: ilyen címek sorakoznak hátul – ugyan, halálos-e a sebesülés, vagy van még egyfajta remény?
„… halhatatlanok vagyunk, mint a földig lelógó harangkötél” – olvassa az ember, majd megáll és felnéz, hogy igen, ez egy imádság sora, amelyet el kéne ismételni fennhangon is, mert keveset imádkozunk, ennél csak a fennhangon mondható vers kevesebb. Azok, amelyeket recitálva úgy érezzük, nem vagyunk egyedül, akkor sem, ha a mondandó keserű, ha torkon ragad, és nem kímél – Csoóri nem kíméli olvasóit, mert ha vers, akkor nincs kegyelem.
Ágh kíméletesebb. Talán mert új kötetében verseinek majd mindegyike látható, s hogy távolból-e vagy közelből, a költő által adott lépték dönti el. Ami nem azt jelenti, hogy a versolvasó figyelme e méretaránytól függ majd, hiszen a költői szenvedély sem azzal arányos, ki mint képes elbírni sorsával, le tudja-e gyűrni, vagy alulmarad. Ágh István kötetének világa egyszerűbb világ, s fő erényét a részletek adják. Versei úgy sorakoznak a kötetben, mint egy kiállítás képei: zsánerképek, a részletek fülnek és szemnek kedves zsánersorok, amelyek összekapcsolódva haladnak előre, ha igaz, hogy az idő halad. Ilyen kép az Egyszer volt, és benne valaki: „… csak a tükörben láttam / az arcát, s azonnal minden kétség nélkül / kértem a tükörképét feleségül…” Továbblapozunk, s bár Ágh nem említi többet, ettől fogva mintha tükörből látnánk a költőélet egy-egy stációját. Vele érkezünk Pestre, ám azon kapjuk magunkat, hogy visszalapozunk, mintha jobban szeretnénk a gyermekévek feketevágásait, a teknővágó cigányokat és a kollégiumi szerelmeiről írott verseket. Hogy miért? Mert a költő akkor még nem az irodalomra készült, hanem az életre, amely ilyenkor, júniusban határtalan, ezt Adytól tudjuk, és jól megjegyeztük.
(Csoóri Sándor: Futás a ködben. Ágh István: A megtalált időből. Nap Kiadó, Budapest, 2005. A kötetek ára: 2250 és 1950 forint)
origo.hu
Szárad a tuja a kertjében? Mutatjuk a megoldást!
