S aztán ott, akkor, a háború küszöbén felteszi a kérdést: „Józan önzéssel, rideg számítással: akarok-e szerb lenni? Vagy román lenni? Vagy orosz lenni? Lenézek a Balkánra, felnézek Finlandba, s azt mondom, hogy nem.” Nem mindenki érzett így, „szenvedélyes habsburgistának lenni” 1914-ben leginkább az egyébként Habsburg-ellenes magyar középosztálynak sikerült. A csehek – nagy történetírójuk, Palacky nem véletlenül bogozta ki a történelem szövedékéből, hogy a Monarchia története nem egyéb, mint a csehek és a magyarok vetélkedése Habsburg-jogar alatt – a meggyilkolt trónörökösnek köszönhetően épp azon fáradoztak, hogy esedékes politikai számláikat ne Bécsben, hanem a művelt Nyugaton nyújtsák be. Számukra a tétet a történelmi Magyarország felosztása jelentette. Az erre vonatkozó terveket paradox módon Bécsben dolgozták ki: Trianon a törökverő Savoyai Jenő herceg egykori palotájában született meg. Mivel Ferenc Ferdinánd szerint a birodalomnak a dualizmus felszámolása után csak két pilléren kellett volna nyugodnia, a dinasztián és a hozzá hű közös hadseregen, politikai harcaiban három front ellen küzdött: a dualista Budapest, a minden újítás elől elzárkózó bécsi Burg és a Ballhausplatz, azaz a hivatalos osztrák– magyar külpolitika ellen. Az általa felállított belvedere-i műhely dolga volt a trónra lépési manifesztum és egy új államszövetség előmunkálatainak megszervezése, amelyek hűen tükrözték azokat a nagy osztrák gondolatokat, amelyek szerint Magyarország az 1867-es kiegyezésben túlságosan sok jogot kapott, és nagy hiba volt elismerni az ország ezeréves állami önállóságát.
Háborús eufória
Az Amerikai Egyesült Államok és a Szent Szövetség metternichi, népek feletti államának abszurd keverékéből kigyurmázott tervezet riasztóan hatott a magyar közvéleményre, egyformán fellázadt ellene minden párt, ifj. Andrássy Gyula és az örök ellenzéki Justh Gyula ugyanúgy, mint a dualizmus elvében szilárdan hívő Tisza István és Nemzeti Munkapártja: Tisza – közeli hívei szerint – a Ferenc Ferdinánd-i koncepció megvalósítása ellen a forradalomtól sem riadt volna vissza. A magyarországi rend felborulása esetére a másik oldal viszont a katonai megszállás mikéntjén morfondírozott. Pesten általánossá vált az a vélemény, hogy a liberális zsidósága miatt a fővárost csak Judapestként emlegető trónörökössel végszükség esetén illik érintkezni, ha beszél, szavaira nem érdemes odafigyelni. Halála mégis – ahelyett, hogy az ország fellélegzett volna, hogy egy nagy, petőfiesen szólva koronás ragadozótól néhány boszniai diák megszabadította – háborús eufóriát váltott ki a magukat új Piemontként emlegető Szerbia ellen. – Ráfizetnek még maguk arra a Ferdinándra! – vethette volna oda gyanútlanul utcabálozó eleinknek s a nagynémet liberálisok pózait utánzó értelmiségieinknek Svejket a prágai fogdába befogadó öreg rendőrnyomozó. A játék azonban életre-halálra ment, s igazat kell adnunk Ignotusnak, hogy (A mi háborúnk című írása prófétai sorait idézem) csak azt tehette fel kérdésnek még ő, a liberális írástudó is: „…akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy helyreállított nagy hatalmú Ausztria–Magyarországon lenni magyar, mint egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s Kanizsától Nyíregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes habsburgistának lennem.” Nekünk a szuverenitást a dualizmus, a cseheknek a szlovák hátországgal megerősített nemzetállam jelentette. (A prágai rendőrnyomozó aztán a legmagyarabb érzelmű városba, Kassára is elhozta a demokrácia fuvallatát s a szláv színeket magára öltő, a Bach-érával több mint fél évszázadra eltávozott schwarz-gelb szellemiséget.)
A Ferenc Ferdinánd-i Belvedere egyik munkatársa volt Milan Hodza, a magyar parlament képviselője, későbbi csehszlovák miniszterelnök. 1914-ig a szlovákok csak autonómiát kértek, önrendelkezésük az általuk lakott területekre terjedt volna ki a történelmi Magyarország határain belül. A döntő változást az 1915 októberében megszületett clevelandi egyezmény hozta, amikor egy Cseh- és Morvaországból és Szlovákiából álló ország létrehozása mellett foglaltak állást az amerikai szlovákok, sőt Oroszországban élő testvéreik még a Romanovoknak is felajánlották a nem létező „hármasegy” csehszlovák koronát. Hodzát csak a lényeg érdekelte: hűségnyilatkozatot tett a magyar kormány mellett, s olyan ügyesen szervezte illegális ügyeit, mint egy ócskásból lett kerékpáralkatrész-kereskedő. Bécsben, a magyar hivatalok hatáskörén kívül a császári és királyi hadsereg cenzori hivatala élére (itt ellenőrizték a katonák és a tisztek levelezését is) az a szlovák születésű Karel Stodola került, aki a bécsi szabadkőművesek révén a tábornoki karral is bizalmas viszonyt tartott. A cenzori hivatal szerb részlegébe Stodola Hodzát választotta be, s közvetlen kapcsolatot épített ki az osztrák parlament cseh képviselői és a párizsi, Eduard Benes vezette kémhálózat, a „Maffia” között.
A háborúban álló Monarchián belül úgy épül ki az új állam, hogy azt senki nem veszi észre: 1918-ban csak az állványzatot kell lebontani, hogy homlokzata látható legyen. „Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh vagyok” – mondta Lukás főhadnagy is a Svejkben, amikor csak cseh önkénteseket okított. „A térképen új Európa képe jelent meg, amely kulturálisan és politikailag érett nemzetek egészséges és természetes önzéséből fakadt, s az európai kontinens új fejezetét, a nemzeti egységek fejlődését és haladását tette lehetővé” – írta a nagy háború után immár Csehszlovákia külügyminisztereként Benes, hozzátéve azt is, hogy „ebből a fejlődésből nem vezet út visszafelé, s ebbe a ténybe bele kell nyugodni akkor is, ha tárgyilagosan belátjuk, hogy ezáltal egyesek nyertek, mások meg veszítettek”.
Belgrád Tisza Istvánt hibáztatja
A cseh kérdés mellett a délszláv kérdés is állandó vihart kavart: a Belvedere munkatársai itt is a Monarchia végzetét készítették elő. A horvát képviselők a magyar parlamentben obstruáltak (húzták az időt, nem szavaztak), a Starcsevics párt pedig már az elszakadást hangoztatta. Ferenc Ferdinánd új birodalmában a délszláv állam Ausztria – így Karintia és Isztria – szlovén- és horvátlakta területeiből, a Horvát Királyságból, Dalmáciából és Bosznia-Hercegovinából tevődött volna össze, s a trónörökös éppen ezért külön szerencsétlenségnek tartotta volna, ha a magyaroknak mégis sikerült volna megegyezniük a horvátokkal. A kis szerb királyság létérdeke – különösen az 1906-os vámháború óta – ugyanakkor az volt, hogy kijusson az Adriához. Ezért az egyébként délszlávbarát belvedere-i politikát nemcsak elítélte, de Ferenc Ferdinándban személyes ellenséget látott. Vezetői a szarajevói merénylet idejéig az időt azzal töltötték – szorgalmasan látogatva az orosz követet, Hartwigot –, hogy számoltak és mérlegelték az esélyeket. Jól számoltak, mert 1918-ban aztán Pasics miniszterelnök még több területet is meg tudott szerezni a szerb–horvát–szlovén királyságnak, mint amennyit annak idején a Belvedere tervezett egy horvát vezetésű Dél-Szlávia számára.
A vámháború egyébként Magyarország számára nem volt előnyös. Budapest számított akkor az európai disznókereskedelem központjának, s igen megsínylette a Szerbiával Bécsből kikényszerített kereskedelmi szerződést. A sajtóbeli beállítás éppen az ellenkezőjét domborította ki s vitte át a köztudatba: a végzet mondhatni „disznólábakon osont”. Magyarország furcsa és téves fogalmakat alkotott magának a belgrádi történésekről, és a tárgyilagosság éppúgy elsikkadt, mint a magyar szemszög. Meroving-kori királydrámát láttunk az Obrenovics-dinasztia kiirtásában, s még távlatból is tragikus visszagondolni arra, hogy 1908-ban Ferenc József ősi magyar jogokra hivatkozva annektálta Boszniát. S arra is, hogy a szarajevói merényletet végrehajtó Dimitrievics Dragutyin ezredest, a Fekete Kéz terrorszervezet vezetőjét, akit Pasics koholt pere után Szaloníkiben kivégeztetett, 1953-ban Tito Jugoszláviája rehabilitált, miközben a hivatalos álláspont Belgrádban változatlanul az volt, hogy Tisza István magyar miniszterelnök a bűnös az első világháború kirobbantásában. (Pasics egyébként azért is döntött az Apis néven is ismert ezredes kivégeztetése mellett, hogy az a belső hatalmi harcokban elő ne vehesse fenyegetésként a merénylet s ezzel az orosz kapcsolat titkait, hiszen egyértelműen bebizonyosodhatott volna, hogy Szerbia vezető körei s nem a Monarchia – így a Bad Ischl-i, a birodalom népeihez szóló császári manifesztumot kézjegyével ellátó Tisza – robbantotta ki a nagy háborút.) Benes – akinek most emeltek szobrot Prágában – „meggyőződéses forradalmárként” még miniszterelnök korában is azt tartotta, hogy a háborút „…elsősorban Ausztria–Magyarország idézte elő 1914-ben…”, s hogy Ausztria–Magyarország az arisztokratikus-bürokratikus rendőrállam prototípusa, Cseh- és Horvátországban pedig abszolutizmus uralkodott.
A románok trójai falova
A Belvedere ura a románokat is rögeszmésen szerette, dédelgette és babusgatta, ebben is megelőzve Párizs intrikus és a román olaj iránt érdeklődő politikusait. Hitt bennük, és megbecsülte őket. Első bizalmasa az a Lugoson született Popovici volt, aki 1906-ban németül jelentette meg Nagy-Ausztria Egyesült Államairól szóló munkáját, amely behízelgő módon játszott rá a trónörökös államférfiúi hiúságára. Évekkel előtte Popovici Replica című röpiratában már nyíltan hirdette az erdélyi románoknak a magyar koronától való elszakadási törekvéseit, amiért a kolozsvári törvényszék az úrias, cigánynótázó és bankettozó, politikai és párbajhős foglyairól híres szegedi államfogházba utalta. Popovici a cigányzenés estek elől a királyi Romániába szökött. Közírói és újságírói minőségben szolgálta itt a hohenzollerni irredentát, majd Bécsbe költözött, s az azokban az években jelentős politikai szerepet játszó Lueger polgármester környezetébe került. (Lueger szép, díszes szobra ma Bécs egyik képzőművészeti ékessége, ám ami ennél is fontosabb, a politikus városatya zsidó- és magyarellenessége lapvetően befolyásolta Hitler gondolatvilágát.) A luegeri pártfogásnak köszönhetően Popovici Nagy-Ausztriáról szóló könyvében a magyarság szerepe erősen háttérbe szorul – a történelmi Magyarország éppoly csonka lett volna, mint a Bach-érában, természetesen Erdély és Horvátország nélkül, visszaállt volna a Vajdaság, és újdonságként a Felvidéken egy szlovák területet kerekítettek volna ki belőle –, hiszen a délszlávok széles körű autonómiája mellett Erdély Romániával egyesült volna. S bár a Pacura Romana, az olajvidék területén középkori viszonyok uralkodtak, mint ezt a véres, 1907-es, Dózsát idéző parasztlázadás is bizonyította, minden rendben lett volna, ha a román Hohenzollernek koronája a Habsburgok fejére kerül. S ami igen lényeges, a franciák által is elismeréssel honorált Románia nem kíváncsi Budapest arisztokratikus mondanivalójára, és nem is érdeklődik a Magyar Királyság sajátos egyénisége iránt.
Ferenc Ferdinánd román bizalmasai közé tarozott Vajda-Voievod Sándor, a magyar Országgyűlés román csoportjának vezetője, később, a háborús győzelem után Nagy-Románia miniszterelnöke, Christea Miron karánsebesi görögkeleti püspök, pátriárka, majd a kiskorú Mihály idejében a háromtagú román régenstanács tagja: belőle is lett román miniszterelnök. Ugyancsak oda tartozott, megnyerendő a román görög katolikusokat, Bunea, a balázsfalvi káptalan nagy tudású, ám bizánci intrikákban jártas kanonokja. (Balázsfalva őrizte a leghívebben az 1848–49-es román felkelés és gyilkos tribunjai mítoszát.) Vajdának Bécsben még azt is elnézték, hogy a Grand Orient páholy köréhez tartozó L Effort páholy tagjaként egészen más nézetei voltak a világról, mint a Szent Szövetség és Metternich szellemiségét tisztelő s mereven konzervatív-katolikusnak számító trónörökösnek. Julius Maniu ugyancsak a régi magyar képviselőház román csoportjának volt a tagja, s Trianon után nemcsak Románia egyik vezető politikusának számított, de miniszterelnökként s a kis Hohenzollernt körülvevő bizalmi emberek egyikeként alapvetően határozta meg Erdély elrománosításának politikáját. Jóval Trianon után, már 1930-ban a román szenátusban egy támadásra válaszolva kijelentette, hogy még 1893-ban, budapesti egyetemi hallgató korában nyilatkozatot írt alá a bukaresti hadügyminisztériumban, amelyben megesküdött, hogy életét a román ügy, az irredenta diadalra vitelére áldozza.
Egyszóval Ferenc Ferdinánd főhercegi derűvel fogadta hű románjai hamis hízelkedését, ahelyett, hogy az Iliászt elővéve elgondolkozott volna a trójai falóba bújt görögök ravaszságán s Trója annyiszor megjósolt végzetén. (Akár Kossuthnak a trójai királylány, Kasszandra jóslatára utaló levelét is lefordíttathatta volna magának, amelyet az az emigrációból intézett Deákhoz, még ha nem is Habsburg-szemmel íródott az a nemzet bölcsét megrázó iromány.) Ő – mint Christea Miron feljegyezte – inkább a hegyekben lakó, egészséges és virágzó román nemzetről beszélt, amelyet semmiféle betegség nem gyötört, meg a gyönyörű nemzeti táncokról – nem olyanok, mint a csárdás. S a román nyelv is mennyivel szebb, „mint a magyar, amelyben a sok „tata-tete” szinte rettenetes”. Ő már negyven év óta kínlódik a magyar nyelv megtanulásával (Sopronban huszárként sem ment vele semmire), de eddig még nem koronázta siker trónörökösként kötelező próbálkozásait. Mintha egy rossz bécsi kabarettistát hallgatnánk kövér, csehes krákogással…
A pesti kabarettista az egészen más. Például liberális és Amerika-faló. Mint mondjuk Ignotus, akit az Ady baráti köréhez kapcsolódó Octaván Goga azzal gyanúsít meg, hogy provinciális New Yorkot építget a magyar írókat elvarázsolandó a pesti aszfaltból. Egy tisztes román értelmiségi éppen ezért azt teszi a legjobban, ha innen végleg visszatér népe hegyei és tiszta fenyvesei közé. Goga visszatérve fenyvesei közé, a román hódítás után Csucsán olcsón felvásárolta Csinszkáék kastélyát. Miniszterelnök lett ő is. S míg a nagy román ideológiát oltogatta a vasgárdistákba, Ady hívei csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy holt mesterük milyen szépen jósolta meg Szent István birodalmának bukását. Nagy-Ausztria Egyesült Államainak szentimentális képlete helyett pedig hatalmi űr keletkezett, s Közép-Európa mint történeti táj eltűnt a kis nemzetek forradalmaiban. „Sötét és viharteljes idő következik – jósolta a Sztálin börtönében meghalt magyar miniszterelnök, Bethlen István még 1933-ban, a lemondását követő európai körútjai egyikén épp Angliában –, amelynek rendjén Közép-Európa kis népeire vagy a keleti szláv óriás fog kezet emelni, vagy a germán Drang nach Osten, vagy egymás
origo.hu
Ítéletet mondott a vidék – bemutatták a Voks 2025 vármegyei adatait
