Tündöklés és bukás

Bár újdonságot a felismerés már nem tartalmaz számomra, mégis újra és újra gyermeki naivitással csodálkozom rá: mennyire képtelen megbirkózni az ország irányításával ez a koalíció. Az állandósult rendetlenség és zűrzavar, a jövőkép hiánya, az útirányok folytonos változtatása, a nagy bejelentések és azok későbbi visszavonása, némelykor meghazudtolása váltogatják egymást a száz lépésnek elnevezett tragikomédiában. A kormányzat működésképtelenségének legújabb állatorvosi lova az adóreform. Pontosabban mindaz, ami ezen a címen hónapok óta a szemünk előtt zajlik. A történet tanulságos és híven mutatja: a kormányzat nagyot akar, sokat beszél róla, de visszatáncol saját terveitől, amikor beköszönt a cselekvés órája. Azokhoz a lelki betegekhez hasonlít az ország mostani vezetése, akik saját álomviláguk foglyai, és képtelenek elképzeléseik valóra váltására.
Hogyan jutottunk el a beharangozott bátor adócsökkentéstől a közterhek burkolt növeléséig? Miképpen kell a népszerűtlen lépéseket az ellenkezőjének bemutatni? Ezekre a kérdésekre is választ ad a magyar adóreform tündöklésének és bukásának közel félesztendős története. Emellett megtudhatjuk belőle azt is, milyen következményekkel járhat, ha egy kormány nem méri fel valós lehetőségeit, a folytonos szereplési kényszer miatt a nagyközönség előtt, hangosan gondolkodik. Azután nem dönt el semmit, amivel remélhetőleg végképp elveszíti szavahihetőségét.
Kezdjük a hazai politikai nyelvezet bulvárosodásának egyik szimbólumánál, a szabad demokraták letolt gatyás óriásplakátjainál! Érdemes felidéznünk ezeket a legutóbbi választási kampány időszakából, emlékeztetőül. Legfőképp a frappáns feliratot, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy a magas közterhekre még a nadrágunk is rámehet. Ha akkor így volt, bizony így van ma is, a nagyarányú adócsökkentés ígéretével szavazatokat nyert liberális párt ugyanis nem teljesítette legfontosabb ígéretét. A közterhek összesített mértékéről még a legoptimistább elemzések is azt állítják, hogy semmit sem változott: jóval meghaladja – a belga és a német kivételével – a nyugati szintet, sőt a velünk együtt csatlakozott államok is jóval előrébb tartanak a mi szabad demokratáinknál a csökkentésben.
Minden tíz forintunkból átlagosan közel négy forintot fizetünk be az államkasszába különféle jogcímeken, míg például Szlovákiában másfél-két forinttal több marad a zsebekben. Nem csoda hát, ha arról hallunk: már megközelíti az ezret azoknak a hazai vállalkozóknak a száma, akik szlovákiai településekre tették át cégük székhelyét. Elegendő átsétálniuk az esztergomi Mária-Valéria hídon, egy tollvonással megoldható, hogy a magyar vállalkozások befizetései Szlovákia javát szolgálják. Megint vannak kivándorlóink. Csak most nem a kilátástalan nyomorúság vagy a diktatúra űzi őket el, hanem globális világunk törvényeinek engedelmeskednek: a versenyképesebb ajánlatot választják. Ugyanezt teszik a külföldi befektetők, akikért verseny indult a térségben. S ebben a kiszorítósdiban megint csak főszerepet kap a közterhek enyhítése. Aminek érdekében már csak egyetlen ország: a miénk nem tette meg a szükséges lépéseket.
A nagy akarásnak nyögés a vége – tartja a népbölcselet. Így indult, és így is végződött a január vége óta tartó, nagyszabású adóreform-hadművelet. Az elején még voltak hangzatos miniszterelnöki bejelentések a közterhek valódi enyhítéséről. Fejmosást, nyilvános megszégyenítést kapott a társadalmi munkában tevékenykedő, szakmai tudását és tisztességét beleadó adóreform-bizottság, hogy nem tett le elég bátor javaslatot az asztalra. Elbocsátották azt a pénzügyminisztert, aki a bizottság több tagja szerint is lényegében akadályozta az érdemi, valódi változásokat előkészítő munkát. Utódja annyiban különbözött tőle, hogy csak fokozatosan szállt inába a bátorsága. Veres János először már a hivatalba lépése utáni hétre ígérte a határozott reformok elindítását, majd ehelyett több hónapos csend következett. Majd, amikor már tetőfokára hágtak a különféle áfakulcsokkal kapcsolatos találgatások, a tárcavezető megszólalt, és még homályosabbra maszatolta a képet. E hét elején végül őszinteségi rohammal lepte meg a közvéleményt, amikor amerikai üzletemberek előtt beismerte: nem lesz radikális adóreform.
Ami lényegében azt jelenti, hogy nem lesz semmilyen reform, hiába próbálta meg az elmúlt napokban a pénzügyminiszter által gyújtott tüzet Gyurcsány és Kuncze eloltani. Miután kibújt a szög a zsákból, az érintettek, főképp a vállalkozók érdekvédelmi szervezetei már tudják, hányadán kezeljék az újabb ígéreteket és az adóügyben ismét feltámadt kormányzati retorikát. Már sejtik, mi bújik meg Gyurcsány Ferenc legújabb bejelentése mögött: a miniszterelnök ismét rendkívül határozottan jövendölte meg egy tegnapi gazdasági fórumon az öt évre szóló adóreformprogramot. A különféle számítások 900-1000 milliárd forintra becsülik azt a bevételkiesést, amit egy valóban érezhető köztehercsökkentés okozna a magyar költségvetésnek. Az idei államháztartási hiány megközelítette ezt a szintet. Már csak ezért sem véletlen, hogy a kiszivárgott hírek szerint a nagyobbik kormánypártnál 100-150 milliárd forintnál húzták meg a „reform” költségének határát. Ez a plafon rendkívül alacsony: egytizede, tehát töredéke annak, amennyibe egy valóban bátor lépéssorozat került volna.
Nem változott semmi, a forgatókönyv megint ugyanaz. Tartalom nélküli, üresen kongó szóáradat. Reklám és marketing, aminek az az elsődleges célja, hogy palástolja a tehetetlenséget. Másik feladata pedig, hogy eltakarja a közvélemény elől a lényeget. Ugyanakkor annak, aki egy kicsit is figyeli az eseményeket, hamar feltűnhet, hogy míg a terhek könnyítése terén az ígért lépések helyett csak határozatlanul botladozik a kormány, az újabb elvonások bevezetésénél annál nagyobb az egyetértés és határozottság. Így volt ez már az utóbbi három évben harminchárom alkalommal, mikor megemelték a jövedéki adót, az osztalékadót, megszigorították a személyi jövedelemadónál a polgári kormány által bevezetett kedvezményeket, bevezették a vállalkozói járulékot, a regisztrációs adót, növelték az illetékeket. S miközben lélegzetünket visszafojtva figyeltük, mikor derül ki végre valami kézzelfogható a reform részleteiről, kiterjesztették az egészségügyi hozzájárulást ingóságaink eladására, és megismerkedhettünk az új átalányadóval, az ekhóval, amiért cserébe az állam szinte nem nyújtana semmilyen szolgáltatást. Az egyetlen sikertörténetről, az eváról pedig kiderült: gonosztevők veszik igénybe, akikre az év második felétől lecsap az államapparátus.
A sokmilliárdos bevétel tehát már biztosított, az ellentételezés viszont sehol. Helyette ismét lázas egyeztetésekről hallani, állítólag e hét végén már felszáll a fehér füst, és megegyeznek a felek. Elsősorban az SZDSZ-en múlik, hogy hétfőig mi történik. Ha a pártban akad még némi gerinc, most már végképp felborítja az asztalt, mert nincs esély arra, hogy a választóknak tett ígéretei megvalósuljanak. A szabad demokraták másik lehetősége, hogy beállnak kofának, és megint együtt árulják a szocialistákkal az eladhatatlant. Reformnak magyarázzák azt, ami csupán ámítás és szépségtapasz. Egyben vállalniuk kell azt is, hogy a miniszterelnök hétfőre ígért adóbejelentéseikor egyúttal a száz lépés program feliratú lufi is kidurran. Hiszen az egész cirkusz lényege a közterhek csökkentése volt. Valójában ez érdekelte az embereket. Minden más ehhez képest csak bevezetőnek és körítésnek számított.