Vajon átér-e a tanító úr?

Számomra a legszebb, egyben egész életre szóló küldetés a nevelés, a tanítás. Idestova négy évtized után olyan gazdag élményözönt elevenít fel, amire egyértelműen mondja az ember: érdemes volt. Látom magam előtt azt a régi falusi iskolát, ahol az írás-olvasás tudományát, a rajz és az ének-zene iránti kötődést a szüleim ültették el bennem, látom a régi szülői házat, amelynek tárgyaihoz, a megviselt épület minden darabkájához ragaszkodom. Amely nélkül üres minden hazaszeretetről szóló beszéd, hiszen a házunk egyben a hazánk, ahol minden azt leheli: a te örökséged – mondja Ákos János, a budapesti József Attila Kollégium igazgatója, aki a pedagógusnapon Kövy Sándor-díjat kapott. A rangos elismerést Kossuth Lajos tanítójáról, a híres jogászprofesszorról, a sárospataki kollégium egyik alapítójáról nevezték el.

Édesapám mint falusi néptanító az akkori Dunaszekcső szigethez tartozó Kopárháton kezdte tanítói munkáját, osztatlan tanyasi iskolában, ahol – a második világháború idején – édesapám behívásakor édesanyám helyettesítette. A sors úgy hozta, hogy én is Dunafalván kezdtem a pályámat, ahová Dunaszekcsőről jórészt csónakkal jártam át tanítani ködben, jégzajlásban, s ahol tanítványaim – amikor az idő rosszra fordult – bizonyára megkérdezték egymástól: vajon átér-e a tanító úr? Átértem. Csak a legvadabb jégzajlásban maradtam Dunafalván egy-két napot akkori igazgatóm vendégeként. Amikor késő ősszel a folyamra ereszkedő nehéz ködök a látást meghomályosították, akkor a hangok vezettek, egyszer-egyszer a kutyaugatás, de mentem, mert otthon megtanultam: amit vállaltál, teljesítsd!
Ákos János igazgató úr szavait igyekeztem összefoglalni, aki a József Attila Kollégium igazgatójaként negyvenedik iskolaévét töltötte a Cházár András utcai épületben, amelyből huszonnyolcat az intézmény igazgatójaként szolgált végig. Visszatekintése egyben pedagógiai útmutató is.
– Édesanyám hetvenkilenc éves koráig, 58 éven át – az utolsó években helyettesítőként – tanított. Az életpálya helyszínei változtak, különösen az első időkben, amikor házitanítóskodott, aztán már a kopárháti osztatlan iskola, Dunafalva, majd Dunaszekcső iskoláiban töltötte fél évszázadosnál nyolc évvel hosszabb szolgálatát. Mind a mai napig tavasszal édesanyám volt kollégái, pedagógus tanítványai szavaló- és prózamondó, valamint népdaléneklő verseny meghirdetésével emlékeznek – ahogy kollégái nevezték – Minca nénire és édesapámra, akiktől oly sokat kaptak egész életükre. Tanévzárókor, a tornaünnepélyeken ott voltak a szülők, öregek, szinte az egész falu, mert ez valóságos ünnepély volt. Gyönyörködtek többek között az édesanyám vezette énekkar produkcióiban és az általa betanított táncjátékokban. A hosszú téli estéket színdarabok betanulásával és előadásával töltöttük. Az a fogalom, hogy unalom, nem létezett a világ végi tanyasi tanműhelyben, és amikor a József Attila Kollégiumba kerültem, minden meghirdetett program nélkül a példájukat igyekeztem követni – emlékezik.
Amint belépünk a kollégium folyosójára, a költő fából faragott kiváló szobra állítja meg az embert. Aztán az irodák folyosóinak két oldalát változó festmények, rajzok, vitrinekbe helyezett dolgozatok gazdagítják. Olykor az igazgató úr is tart egy-egy bemutatót színes pasztelljeiből, mert csak úgy, „mellékesen” a rajztanári képesítést is megszerezte.
– A mi gyerekeink szinte teljes egészében vidékiek. Úgy érkeznek a főváros középiskoláiba felvétel után, hogy meg kell ismerjék magát Budapestet is. De ez nem utcai séta, hanem színház-, hangverseny-, múzeumlátogatás. Nem titok, de a mi diákjaink életükben először találkoznak a művelődési intézmények sokaságával. Az ilyen látogatások nem törik meg a naponkénti elfoglaltságot, de szervesen beépülnek kollégistáink életébe. Az „ép testben ép lélek” kettősét úgy formáljuk, hogy aki hozzánk kerül, a sportolással is barátságot köt. A kollégiumi fővárosi sportversenyek felelőse is vagyok, így a pesti kollégiumok tanulóival kibővítem a kapcsolatot. A szegény időkben, amikor hiányoztak a felszerelések, a reggeli torna soha nem maradhatott el. Valamikor 360 gyerekről kellett gondoskodni – ne emlegessük, milyen zsúfoltsággal járt –, ma 120-an vagyunk, és az elhelyezés a régihez képest ég és föld. Persze azokban az időkben is kerültek ki a kollégiumokból országos hírű kézilabdások, például a Pádár lányok: Ildikó és Margit vagy a közelmúlt olimpikonja, Tóth Tímea vagy a kosárlabdás Béres Tímea. Nálunk kezdték és nem felejtették, hogy a József Attila Kollégiumból indultak. De kanyarodjak megint öreg folyamunk, a Duna kisiskoláiba, ahová évenként vissza-visszatérnek szüleim neveltjei. Az ő példájuk nyomán mi is megrendezzük régi diákjaink találkozóit. Hétköznap is kopogtatnak, hogy betekinthessenek az „anyakönyvi” ívekbe, amelyeket évtizedekre visszamenőleg megőrzünk. Ezekben még egy-egy szülői levél is ott lapul, de az első dolgozatok, a kiállításokat megtekintő élmények is ott sorakoznak, mert az egyik legfontosabb törvény egy kollégiumban: a nevelőnek mindenkit ismernie kell! Még azt is tudjuk, milyen testmagassággal, súllyal érkezett, és négy év után, amikor elköszön, maga is visszatekinthet, miben gyarapodott. Ebben persze a szellemi gyarapodás mindig első kell hogy legyen – nyomatékosítja hitvallását.
Debrecen, Sárospatak és a többi országos hírű kollégium sok-sok jó hagyományát a József Attilában megőrizték, gazdagították. Talán ezért is esett a választásom a hagyományokat őrző és tisztelő nevelő helyszín kiválasztásakor éppen erre a budapesti intézményre. Azért mégsem hagyhattam kérdés nélkül, hogy a mai, liberálisabb szellemű kollégiumok világában nem zavaró-e, hogy a József Attilában a kicsit avultnak tűnő kollégiumi szokásrend nem mindenben egyezik a modern felfogással.
– Törvények nélkül minden széthull darabokra. Az új kollégiumi előírások szépen lassan visszatérnek a konzervatívabbnak tűnő régi rendtartáshoz, de ezt mi, úgy gondolom, megelőztük. Lehet, hogy sok mindenben „vaskalapos” a felfogásunk, de mi például minden irodalmi vetélkedésen könyvekkel jutalmaztuk a legjobbakat. Mert a könyvek értéke marad, és ahogyan az idő telik, egy-egy diák életében úgy lesz még becsesebb. Történész a fiunk, a Magyar Gyula Kertészeti Szakközépiskolában tanít. Őt már én nem helyettesíthetem, de távollétében annyit, hogy a történelmet tanítók leglényegesebb pedagógiai törvénye: minden történésnek, a világtörténelmet mozgató eseményeknek a megértését az alapok pontos megismerésével kell kezdeni. Ehhez most gazdagítja a könyvtárát. Források nélkül ugyanis rossz irányba tájékoztatják az ifjúságot, márpedig pedagógiai tévedésektől sajnos nem volt mentes az utóbbi fél évszázad. Minket nagy nemzeti költőink – közöttük József Attila – tanítottak meg az igazságokra, mert ahogyan rendje van a csillagok mozgásának a végtelenben, az ember dolgai itt, a földön is a rend törvénye szerint történnek. A nagy bajok onnan indulnak, amikor a rend felborul. Az a mi dolgunk, és nem is kevés, hogy erre ügyeljünk a holnap érdekében.