Vatikáni besúgók

A Vatikán és a magyar állam közt kötött egyezmény alapján 1964. november 5-én az egyház visszakapta a római Pápai Magyar Egyházi Intézetet. Igazgatóvá (rektorrá) Zemplén Györgyöt (1905–1973), a hajdani ciszterci szerzetest, 1950-től a Hittudományi Főiskola első dékánját, a Központi Papnevelő Intézet későbbi rektorát, 1969-től esztergomi ordinárius segédpüspököt nevezték ki.
A Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségének javaslatára. Előtte, augusztus 19-én ezt a jellemzést írták róla: „Nem kimondottan ügynöktípus, de az ügynöki munkának szinte minden fázisában részt vesz. A BM-szervekkel szemben félénk, könynyen befolyásolható. Nem kezdeményező természetű, nehézkes, puhány ember, de a kapott feladatokat végrehajtja. Rendkívül művelt, egyházi vonalon komoly szaktekintély. A püspöki kar minden tagja ismeri, több nyelvet beszél, személye a jelöltek között a legkönnyebben tálalható, a Vatikán minden nehézség nélkül elfogadná.”

1. Elfogadta. Mint ahogyan a titkosrendőrség legtöbb személyi javaslatát elfogadta a megfélemlített, ügynökökkel átitatott magyar katolikus egyház. Tisztelet a kivételnek: az kapott tisztséget, püspöki süveget, aki készségesen engedelmeskedett az Állami Egyházügyi Hivatallal szorosan együttműködő politikai rendőrségnek. Megdöbbentő a görög katolikus egyház helyzete: a két Dudáson (Dudás Miklós püspökön és öccsén, Dudás Bertalanon, az illegálisan dolgozó hazai bazilita rend tartományfőnökén) kívül szinte minden püspöke, irodaigazgatója, teológiai tanára le volt kötelezve a titkosrendőrségnek.
Mindez Kahler Frigyes új könyvéből, a III/III-as történelmi olvasókönyv 3. kötetéből vált nyilvánvalóvá. A szerző, a Veszprém megyei bíróság kollégiumvezető bírája, jogtörténész kandidátus, a Rákosi- és a Kádár-korszak, 1956, a sortüzek és a megtorlás alapos kutatója sorozatának első két kötetében is az egyház elleni titkosrendőri aknamunka bizonyítékait tárta a világ elé. Az első kötetben a szegedi papok (Katona Nándor, Havass Géza, Kovács Imre stb.), a másodikban a kiváló néprajztudós, a száz éve született, negyed százada tragikusan elhunyt Bálint Sándor elleni hajsza rémregénybe illő eseményeit tette közkinccsé. A most megjelent kötet első felében a II. vatikáni zsinattal kapcsolatos bolsevik ármánykodás undorító dokumentumai rettentik el a hitetlenkedő olvasót. Ez történt itthon és Rómában a hatvanas és hetvenes években?
A kötet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára anyagából válogatott. Sajnos barbár módon minden lap keresztül van bélyegezve az intézmény hatalmas fekete betűs nevével, s ez gyakran elföd fontos szavakat, neveket, főként évszámokat, és korlátozza az iratanyag használhatóságát. Megelégedhetnének a szabványos könyvtári és a hagyományos levéltári gyakorlat szerint kisebb bélyegzővel is az üres lap alján. Fokozná a gyűjtemény használhatóságát, megkönnyítené a további kutatást, ha betűrendi mutató tárná föl a roppant gazdag névanyagot. Különösen kölcsönös utalásokkal a hivatalos és a fedőnevek között. Ezt a hamarosan remélhetőleg törvényerőre emelkedő javaslat nemcsak lehetővé teszi, de meg is követeli.
A nyomozók szerették ismételgetni magukat, ezért óhatatlan, hogy itt is vannak átfedések (pl. 95–130. = 131–142. lapok). Ezek az összefoglaló jelentések nem lebecsülhető politológiai elemzések, és mára fontos egyháztörténeti forrásokká értek. Bizonyára szakértő külső munkatársak, föltehetően aposztata papok készítették. Nem úgy az eseti ügynöki jelentéseket, amelyek hemzsegnek a dilettantizmustól. Műszót teremtenek (illegáció), a novíciust összekeverik a noviciátussal, sőt a novíciával s így tovább. De leplezetlenül elárulják, hogy megalázták a náluk műveltebb egyházi embereket, dölyfösen éreztették velük, hogy ki vannak neki szolgáltatva. Ők szabták meg a zsinati föladatokat.
A zsinat első ülésszaka (1962. október 11. – december 8.) még fölkészületlenül érte a titkosszolgálatot; csak arra volt erejük, figyelmük, hogy a római magyar emigrációtól próbálják távol tartani a dédelgetett és őrzött hazai delegációt. Főként a második ülésszakról (1963. szeptember 29. – december 4.) maradt fönn számos irat. Észlelniük kellett, hogy a magyar küldöttség alig vett részt a zsinat munkájában. Mindöszsze a vezetője, Hamvas Endre (1890–1970) szólalt föl egyetlenegyszer. „A püspök azonban az utolsó pillanatban megváltoztatta a hozzászólása szövegét, és hevenyészett felszólalása – amelyet a megszabott idő miatt be sem tudott fejezni – zavaros volt.” Az ökumenizmusról szólt, de nyilván feszélyezte, hogy el akart térni az előzetesen rátukmált szövegtől. Zavarhatta a tudat, hogy a nagy tekintélyű lengyel bíboros prímás, Stefan Wyszyñski (1901–1981) gyanúval szemlélte a magyar küldöttséget.

2. A zsinat első két ülésszakával a rendőrség elégedetlen volt: „a magyar delegációk az akkori politikai helyzetben a személyi összetétel és a felkészültség hiánya miatt nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A zsinat munkájában való részvételük a puszta jelenlétre korlátozódott.” Ezt, bármilyen furcsa, nem valamely egyházi fórum, hanem a III/III-as csoportfőnökség állapította meg. Ezért a legnagyobb gonddal készültek a harmadik ülésszakra (1964. szeptember 14. – december 21.), mivel párhuzamosan folytak a tárgyalások a Magyar Népköztársaság és a Vatikán közti egyezményről. Nyáron több javaslatot is kidolgoztak. Folyton azzal számoltak, hogy az egyezmény alapján kinevezendő püspökök tagjai lesznek a delegációnak, s mivel ezeket a maguk embereinek tekintették, az ő föladatukat szabták meg. (A megállapodás nyomán öt főpapi kinevezéssel négy ügynököt sikerült beépíteniük a püspöki karba.) Tizenkét pontban fogalmazták meg, mit várnak tőlük (151–153.). A három kiközösített pap (Beresztóczy Miklós, Horváth Richárd, Várkonyi Imre) visszavétele fontos céljuk volt, és sikerrel is járt. Szorgalmazták a küldöttség egységes állásfoglalását (természetesen a Kádár-rendszerhez híven), és hogy ne keressék a kapcsolatot a Rómában működő magyar papokkal. Jó képet mutassanak a külvilág előtt a hazai – nyilvánvalóan főként az egyházi – viszonyokról, a vallásszabadságról. Hitessék el: „A hitélet teljes szabadsága biztosított, a templomok látogatottsága nagyobb, mint a nyugati országokban.” „A magyar r. k. egyház minden egyes tagja harcol az ateizmus ellen, de a szocializmus mint rendszer a magyar katolikusoknak is létalapja.” Tisztában voltak vele, hogy a békepapoknak rossz hírük van külföldön. Ezért azt kívánták: hangsúlyozni kell a háborúellenességet, és „kidomborítani az Opus Pacis [a papi békemozgalom] jellegét anélkül, hogy a békepapi mozgalomról beszélnének”.
Ők jelölték a delegáció tagjait. Fehéren feketén ezt írták le: „A 10 zsinati atya közül 5 személy ügynök, illetve folyamatos beszervezés alatt áll.” Föl is sorolták őket – fedőnevükön. A kíséretüket azért csökkentették a legkisebbre, hogy ne adjanak alkalmat a vendéglátóknak a delegáció szétszakítására, a kísérők külön épületben való elhelyezésére, hiszen akkor nem tudják szemmel tartani főnökeiket. A négy kísérő közül három ügynök, egy „ügynökjelölt”. Jó arány! Később a beszámoló jelentés elismerte: „a delegáció összlétszámához viszonyítva is meglehetősen nagy létszámú ügynökség mozaikszerűen összerakott jelentéseiből operatíve is elfogadható kép alakult ki a Rómában történtekről”.
Az újságírók fölváltva voltak jelen: négyük közül kettő ügynök, egy jelölt. De tervbe vették egy újságíró „telepítését” Rómába állandó jelleggel. Természetesen ő is csak ügynök lehetett.

3. Külön terv készült a „zsinati dezinformációra”. Lényege: befolyásos külföldi egyházi vezetőknek itthonról, barátaiktól leveleket juttatunk el, amelyekkel arra ösztönözzük őket, hogy tekintélyük latba vetésével szüntessék meg az ellenünk irányuló kihívásokat, mert – most tessék figyelni! – az állam ez esetben súlyos retorziókat alkalmazhat a hazai egyház ellen.
A zsinati előkészületekkel párhuzamosan készítették elő a Pápai Magyar Egyházi Intézet átvételét. Igazgatónak hármat javasoltak: „közülük 2 ügynök + 1 ü.-jelölt”. Köztük volt a bevezetőben említett Zemplén György. Helyettesnek csak egyet: ügynököt.
Tanulságos ez az arcátlanul leplezetlen terv is: „Előkészületek folynak arra is, hogy a tanév kezdetére, amennyiben a PMI működését megkezdi, megfelelő mennyiségű és minőségű ügynököt tudjunk továbbtanulás céljából külföldre küldeni. (A személyekre vonatkozólag külön javaslatot kell készítenünk.)” Másutt még hozzátették: „Ezek különböző vatikáni egyetemeken fognak tovább tanulni. A személyi kiválasztásnál alapul vesszük, hogy őket a Vatikán szemmel tartja, velük hazai vonatkozásban terveket szándékozik megvalósítani, s hazai vonatkozásban, római végzettségük miatt, érvényesülésükre tág lehetőségek adódnak. Ezért ezekkel az ügynökökkel távoli perspektivikus feladatokat kívánunk megvalósítani.” Kell ehhez kommentár?
Szeptemberben a javaslat már megelégedéssel nyugtázta, hogy a zsinati küldöttséggel 11 ügynök, ügynökjelölt utazik. Az ő céljaikat is kitűzték. Utoljára, de nem utolsónak így: „Biztosítsák a delegáció egészének operatív ellenőrzését, derítsék fel a delegáció tagjainak gyanús kapcsolatait, szerezzenek adatokat hivatalos és magánjellegű tárgyalásaikról, esetleges vatikáni megbízatásaikról.”
A külön föladatokat egyenként megszabták a fedőnevükön szereplő ügynökeiknek. Ebből derül ki például, hogy Hamvas püspök unokaöccsének, Hamvas Istvánnak dolga volt nagybátyja leveleit ellenőrizni. De az is kiderül, hogy szó volt Hamvas István Rómába „telepítéséről” is. Bizonyára csak később észlelt kétkulacsossága hiúsította meg a tervet.


4. Mert utóbb, 1965 elején egyenként elemezték a zsinati küldöttség tagjainak szereplését. Aki írta, nem fukarkodott a kemény szavakkal. Cserháti József pécsi püspökről például ezt vetette papírra: „Bizonyos kérdésekben a várakozáson felül pozitívan szerepelt.” „Jelentős szerepe volt a Hamvas által elmondott felszólalás elkészítésében, az abban foglalt pozitívumok rögzítése jórészt az ő nevéhez fűződik.” „A pénzszerzés tekintetében kapzsisága felülmúlhatatlan volt.” Brezanóczy Pál korábban a delegáció motorja volt, most azonban szereplése a várakozásukon alul maradt. „Cserhátin kívül neki volt a legtöbb ellenőrizhetetlen útja…” De Bánk Józsefről is azt jegyezték föl: „Járta a saját kifürkészhetetlen útjait…” Hamvas Istvánt, aki utóbb szegedi barátai előtt azzal büszkélkedett, hogy egy időben Karol Wojtylával lakott egy szobában, intrikusnak, fecsegőnek, inkorrektnek jellemezték, s azt állapították meg róla, hogy a delegációról ő szállította a híreket az emigráció számára. „Nagybátyja árnyékában meghúzódva több ízben provokálta a zsinati delegáció[nak az] emigránsok által is támadott tagjait…” Csak „aktív ráhatásokkal” lehetett rákényszeríteni, hogy nagybátyjának a Vatikánba címzett leveleit bemutassa. Végül azt szögezték le róla, hogy több kárt idézett elő, mint amennyi hasznot hozott.
„A harmadik ülésszakon levő ügynökök tartását részben a rezindentúrán [nagykövetségen] dolgozó elvtársak, másrészt a III/III/2–a alosztályról kiutazott operatív tiszt végezték. Az operatív munkás a Külügyminisztérium sajtóosztályának fedésével utazott ki.” Ez a tudósítónak álcázott tiszt a Magyar Akadémián volt elszállásolva. A tartótisztek egyrészt a követség rendezte kirándulásokon vagy fogadásokon, másrészt éttermekben, bárokban találkoztak az ügynökökkel. Ezeket a találkozóhelyeket is a nagykövetség kutatta föl számukra. A beszámoló elégedetten állapította meg: „A rezidentúra tagjai minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy biztosítsák az ügynökökkel való találkozások zavartalan menetét.” Magyarán: a római magyar nagykövetség az olasz állam elleni kémközpont volt.
Tanulságos a jelentésnek az a része is, amely az olasz kémelhárítás módszereiről számolt be. A Magyar Akadémiával szemben levő épületben, a kocsibejárattal szemben az egyik első emeleti ablakba két távcsövet helyeztek el úgy, hogy rálátásuk volt az egész udvarra. A megfigyelt kocsit a városban „szakaszos ellenőrző pontokon” kézről kézre adták. Nemritkán katonai rendszámú kocsi követte a magyarokét. Katona vezette, de civil is ült benne. Kettőnek a rendszámát is följegyezték. A római forgalom lehetővé tette számukra, hogy lerázzák követőiket. „A nagy forgalom azonban együtt jár azzal is, hogy meglehetősen nehéz meggyőződni arról, hogy adott esetben folytatnak-e figyelést. Ennek figyelembevételével a találkozókra való indulás két, két és fél órával előbb történt a találkozó időpontjánál. A kint folyó munka mindvégig figyelembe vette azt az alapelvet, hogy »a figyelést nem szabad ingerelni«.”

5. A III/III-as történelmi olvasókönyv 3. kötetének második fele a hazai görög katolikusok elleni hajsza elkeserítő dokumentumait hozta napfényre. Főszereplője Dudás Bertalan (1909–2004), Dudás Miklós püspök öccse, a bazilita rend illegalitásban is tovább dolgozó tartományfőnöke. Kívüle főként Hegedűs József egykori rendfőnök, akkor bodrogkeresztúri plébános; Homa Teréz, a szerzetesrendek föloszlatásáig a máriapócsi női rendház főnök asszonya, utána templomszolga; Suhajda Julianna apáca, a rend máriapócsi árvaházának hajdani vezetője volt a politikai rendőrség bögyében; 1969-től őket figyelték, róluk jelentettek. Kívülük hét egykori vagy új szerzetest derítettek föl, és eredményként szögezték le: „Az új fogadalmas nők közül egy személyt ügynöki munkára beszerveztünk.”
Szerették volna bíróság elé állítani őket, rájuk bizonyítva titkos szerzetesi életüket, de végül 1971-ben megelégedtek annyival, hogy „az ellenséges tevékenységet bomlasztással megszakítottuk”. Ám a nyíregyházi politikai nyomozók nem akartak munka nélkül maradni, ezért fölötteseiket megnyugtatták, hogy a gyanúsítottak illegális tevékenységüket belátható időn belül fölújíthatják, „ezért célszerű a szoros ügynöki ellenőrzésük megszervezése”.
Máig is figyelnék őket, ha 1990 el nem érkezett volna.