Tripoli 2003 augusztusában 2,7 milliárd dollár kártérítést fizetett ki azoknak a családoknak, amelyek hozzátartozói rajta ültek azon az utasszállító repülőgépen, amelyet tizenöt évvel korábban líbiai terroristák robbantottak fel a skóciai Lockerbie felett. Alig telt el két hónap, s az észak-afrikai ország további 170 milliót utalt át egy francia gépet ért merénylet áldozatai után. A hatalmas kifizetésekkel szinte egy időben Moammer Kadhafi líbiai vezető váratlanul bejelentette, hogy országa felhagy a tömegpusztító fegyverek kifejlesztését célzó programjával. S bár kiderült, hogy Tripoli jóval közelebb állt az atombomba előállításához, mint azt bárki gondolta volna, a szívélyes vállveregetéseket követően Washington és London – mit sem törődve az addigi elvekkel – rögvest ki is húzta Líbiát a veszélyes, pontosabban „gonosz” országok listájáról.
A szög persze hamar kibújt a zsákból, amikor az arab ország miniszterelnöke, Sukri Ghanim nem túlságosan kifinomult diplomáciai érzékről tanúskodva kimondta azt, amit egyébként mindenki tudott, vagyis hogy a fent említett pénzekkel Líbia mindöszsze a nyugalmat és a gazdasági szankciók eltörlését vásárolta meg magának, s szó sincs arról, hogy elismerné szerepét 270 ember másfél évtizeddel korábbi halálában. Ghanim mindezt ráadásul éppen a BBC-nek nyilatkozta, így az amerikai illetékesek arcáról is lefagyott a mosoly, rögvest elhalasztották a Líbiába irányuló amerikai utazás korlátozásának feloldását, s újabb szigorításokon kezdték törni a fejüket.
Ekkor léptek a színre azok a líbiai politikusok, akik tudták, miként lehet enyhíteni az addig elért eredményeket fenyegető elszólás következményeit. Találkozókat eszközöltek ki az amerikai féltől, amelyeken főként az olcsó észak-afrikai olajról esett szó, s közben egyértelművé tették, hogy Tripoli nem rejteget semmit Washington elől, sőt segít a terrorizmus elleni harcban. Abderrahman Salgam külügyminiszter akkor a sikeres tárgyalók egyik vezetője volt, s úgy tűnik, az öt éve fogva tartott bolgár ápolónők ügyében is ő mozgatja a szálakat. Első látásra talán nem gondolnánk a kissé köpcös, kopaszodó, komor tekintetű diplomatáról, hogy új korszak megtestesítője, olyan koré, amikor Líbia immár nem készülő atomfegyverével és teljes elzártságával próbál félelmetesnek tűnni, sokkal inkább taktikus diplomáciai lépésekkel és tőle szokatlan nyitottsággal igyekszik – a Nyugat megsarcolásával – mind több gazdasági sikert elérni. Kadhafi kinyújtott karjaként Salgam többször is képviselte már hazáját fontos külföldi utakon, például Nagy-Britanniában.
A líbiai gyerekek megfertőzésével vádolt bolgár ápolónők annak idején még egészen más, a külvilágtól teljesen elzárt, az Egyesült Államok és Európa számára idegen és ellenséges országba érkeztek, most pedig abba a sajátos helyzetbe kerültek, hogy éppen a „nagy nyitás” kezdetén vetült rájuk a halálos ítélet árnya. A tömegpusztító fegyverek eltűntek Líbiából, mint ahogyan állítólag terroristák sem bujkálnak Kadhafi védőszárnyai alatt, az ápolónők azonban maradtak.
Jól látszik, hogy a nővérek, valamint az ügyben szintén megvádolt palesztin orvos pere kezdettől fogva a geopolitikai érdekeknek volt alárendelve, amit mi sem mutat jobban, mint hogy Líbia a CIA és az izraeli hírszerzés közös akcióját látta a 426 gyerek szomorú esete mögött. A vád később úgy módosult, hogy az egészségügyi dolgozók a fertőzött vér átömlesztésével szándékosan okozták ugyan a bajt, ám nem parancsra tették. Felmerült az is, hogy a gyerekek titkos orvosi kísérlet áldozatai lettek.
Bulgária szerint azonban mindez teljes képtelenség, s Líbia azért kezeli bűnbakként a nővéreket, hogy leplezze azokat a súlyos hiányosságokat, amelyek a gyerekek tragédiájához vezettek.
A nővérek kiszabadításán dolgozó külföldi diplomaták Tripoliban többször feltették már a kérdést líbiai tárgyalópartnereiknek, hogy valóban el tudnak-e képzelni ilyen fokú „gonoszságot” azokról az emberekről, akik segíteni jöttek az országba. Az arab politikusok válasza erre mindig az volt, hogy „nem”, az ügyész azonban végül mégiscsak halálbüntetést kért rájuk, amit az elsőfokú bíróság el is fogadott.
A jelenlegi tárgyalási pozíciókat látva s Líbia taktikáját figyelve mindazonáltal a kivégzés végrehajtása éppannyira elképzelhetetlennek tűnik, mint az, hogy végül ártatlannak minősítsék a hat külföldit. Szófia persze kiáll állampolgárai ártatlansága mellett, s hitelt ad a vádlottak azon kijelentésének, hogy vallomásukat kínzással csikarták ki belőlük. A múlt héten Líbiában járt Georgi Parvanov bolgár államfő az ápolónők megmentése érdekében tárgyalt Kadhafival, majd együttérzését bizonyítandó ellátogatott abba a bengázi kórházba is, ahol a beteg gyerekeket ápolják. Tripoli sem maradt tétlen, hiszen a legfelsőbb bíróság november 15-re halasztotta a döntést arról, hogy elfogadják-e az egészségügyi dolgozók korábban benyújtott fellebbezését. Ezzel mintegy azt az üzenetet küldték Európának, hogy várják a további tárgyalási fordulókat. Abderrahman Salgam mindezt nyomatékosítandó nemes egyszerűséggel így fogalmazott: „Mit nyernénk azzal, ha agyonlőjük őket?” A külügyminiszter is utalt arra, hogy születhet kompromisszum a felek között, igaz, Tripoli pillanatnyilag éppúgy vérdíjat követel a gyerekek után, mint ahogyan azt tőle is elvárták a két utasszállító felrobbantásáért. Bulgária azonban elzárkózik ettől, hiszen ha kifizetné a kártérítést, az felérne az ápolónők bűnösségének beismerésével.
A diplomácia kipróbált trükkjei azonban csodára is képesek. Az igazság kiderítésére ugyan aligha nyílik mód, jól bevált eszközei vannak azonban annak, miként hozható ki győztesen mindkét fél az ilyen helyzetből. Ezeket a mentőakciókat nevezi a szakzsargon „face saving mission”-nek – vagyis arcmentő műveletnek –, amelyek elérik a kívánt célt, de a másik fél számára is lehetővé teszik, hogy megőrizzen valamennyit korábbi álláspontjából. Egyetlen líbiai bíróság sem nyilvánítja ártatlannak az ápolónőket és orvos kísérőjüket, azt azonban esetleg el lehet érni, hogy „tettüket” gondatlanságból elkövetett bűncselekménynek minősítsék, és épp annyi időre ítéljék el őket, amennyit már leültek.
Az mindenesetre biztos, hogy Kadhafi hat foglya – akaratán kívül – a geopolitika fontos tényezőjévé vált.
origo.hu
Mindkét irányban le kellett zárni az M5-öst, akkora a baj
