Vetkőző rádiós mozgalmárnők

Jung szerint a hosszú évezredek alatt java részünk sohasem vált felnőtté. Megbújtunk a szabályok, törvények, szokásrendszerek és a közösség akolmelegében, számosan sohasem tettük föl a kérdést, hogy ki vagyok én, mi dolgom a világban. Az újabb évszázadokban azonban, amikor az egyéniség, a személyiség és annak szabadsága reflektorfénybe került, a helyzet végképp tarthatatlanná vált. Megtanulunk felnőni, vagy végünk. Hamvas Béla szerint ma minden tudás rendelkezésre áll, ami a jövőnkhöz szükséges, csak össze kéne raknunk ezt az örökséget, be kellene végre járni a felvázolt utakat. A legtöbben manapság mégsem befelé fordulva keresik ösvényeiket, hanem vélt külső ellenségekkel hadakoznak annak elismertetéséért, amit belül nem tettek meg. Igaz ez korunk agresszív betétlóbáló nőjogi harcosaira, igaz ez a Budapest Rádió pucérkodni készülő női munkatársaira is. A Mokka című műsorban Havas úr azzal vezeti fel a témát, hogy ő már rég látta Szily Nórát, nem is tudja, érdemes-e még levetkőznie, de Csisztunak például érdemes volna. A poénkodási igyekezetben később sem derül ki, hogy pontosan kik, hol és mennyire vetkőznek le. Hogy miért, az igen. Hát azért, mert a számítógéppel kozmetikázott címlaplányok látványától a nők teljesen megőrültek, és irreális célokat tűznek ki a testükkel kapcsolatban, de ha meglátják majd neglizsében Szilyt és társait, akkor majd reális célokat fognak kitűzni.
A betétlóbálással ugyanaz a bajom, ami a vetkőzősdivel. Attól még, hogy a kevésbé esztétikusnak ítélt dolgokat a nőkkel kapcsolatban rákényszerítjük a társadalomra, nem fogja senki a nőket szebbnek látni vagy jobban tisztelni. Sőt az a csillogás is lefoszlik róluk, ami a titkolózásból, a kendőzésből fakad. Marad a csúf Gorgó-fő.
Egy-két évtizede azt mondogatták még, az igazi szépség belülről fakad, de a legtöbben már akkor sem tudták, hogy ez pontosan mit jelent. Pedig egyszerű. Több ezer éves emlékezetünk mélyén ma is ott élnek a női és persze a férfiarchetípusok, amelyek kijelölnek egy-egy szerepkört, feladatkört. Ezek az archetípusok az önmegvalósítási lázban elhomályosultak, leértékelődtek. Az állapotokat a legszebben talán Németh László Iszony című regénye ábrázolja, amelyben az asszonyi, családanyai szerepkörbe kényszerített női princípium, amely valójában szüzességre, szegények, elesettek, betegek istápolására született, a ráerőszakolt szerepkörben lelketlen, szeretetlen, gyilkos: elrontott dallam. A főhősnőt nem tudja eligazítani a szétzilált társadalom abban, kivé kell lennie, de a lelke hangjaira hallgatva mégis anonim szentté válik. És ez csak egy igaz út a tengernyi közül. De erről van szó. A magyar női magazinok, rádiók, honlapok sokasága ezzel a fajta iránymutatással nem tud elszámolni évtizedek óta. Ehelyett keresik ellenségeiket a férfiakban, a többi nőben, a médiában, a politikai ellenfelekben, az egyházban és még ki tudja, hol. Pedig nincs szebb annál a nőnél, aki tudja, mi végre van a világon, akiből árad a harmónia, az isteni Szophia bölcsessége és ereje.
(Mokka – TV2, június 16. – 7.00–8.50)