Virágzik a washingtoni lobbi

Kétség sem férhet ahhoz, hogy a magánszektor és a különböző csoportosulások politikai érdekérvényesítésének, azaz a lobbizásnak az Egyesült Államok a hazája. Bár a tevékenység egyidős az amerikai demokráciával, menetét pedig már régóta törvények szabályozzák, az „ágazat” látványos növekedést mutatott a republikánus kormányzás évei alatt.

Noha a lobbizásnak természetéből fakadóan mindig lesznek nem hivatalos szintjei, ahol az érdekek jogos képviseletét nem vagy csak alig választja el valami a korrupciótól, aligha vitatható, hogy Amerikában a leginkább szabályozott ez a tevékenység. Az érdekérvényesítés legaktívabb központja pedig hol is lenne máshol, mint a washingtoni törvényhozásban, ahol a képviselők és a szenátorok döntései óriási közpénzek sorsát határozzák meg, de kihatnak a magánszektoron belüli folyamatokra is. A nemzetközi média érdeklődésének homlokterében általában a „nagyágyúk”, azaz a védelmi cégek sok milliárd dolláros bevételeit befolyásoló döntések állnak, pedig más szektorokban is óriási összegek felett ítélkeznek végső soron a különböző lobbik befolyása alatt.
A Washington Post minapi cikkében külön iparágnak tekintve elemzi a lobbizás közelmúltbeli fejlődését, amit meglepő számokkal támaszt alá. Eszerint amióta (öt éve) George W. Bush a Fehér Ház ura, a fővárosban tevékenykedő lobbisták száma megduplázódott, és elérte a 34 750-et, míg a szolgáltatásaikért kért összeg átlagban szintén száz százalékkal nőtt. Az építőipar és az egészségügyi szolgáltatások ágazata mellett a recesszióval küszködő Egyesült Államokban csak a lobbizás ment át ilyen látványos fejlődésen a lap szerint, amely szakértőkre hivatkozva azt is közli, hogy a változásnak három fő oka van. Egyrészt a kormányzati szervek bővülése, másrészt az a tény, hogy mind a kormány, mind a törvényhozás republikánus kézben van, harmadrészt a cégek körében egyre inkább terjed az a felismerés, miszerint profikat kell alkalmazniuk, hogy részesedhessenek az országos döntések hasznából. A profik általában a politika világából érkeznek, egy lelépett képviselő, magas rangú volt törvényhozási vagy fehér házi tanácsadó akár 300 ezer dolláros éves fizetést is felmarkolhat egy-egy érdekérvényesítő cégnél. Felmérés is alátámasztja, hogy a magánszektorba visszatérő képviselők felét szippantja fel az ágazat.
Noha a megnövekedett cselekvési kedv hosszú távú növekedés előjele is lehet, egyes – demokratákhoz közel álló – megfigyelők szerint nemcsak a lobbizás nagyságrendje, hanem módszerei is megváltoztak. Míg a clintoni Amerikában a lobbizás nagyrészt reaktív volt, azaz a cégek az őket fenyegető, vagy bevételeiket megkurtító javaslatok elfogadása ellen érvényesítették érdekeiket, addig manapság az erőszakosabb módszerek hódítanak teret. Terjeszkedő üzleti céljaikért a cégek immár a törvényjavaslatok „közvetett, burkolt” kezdeményezésétől sem rettennek vissza.
Akárhogyan is szemlélik egyesek a folyamatot, az mindenesetre tény, hogy a republikánusok kiadásnövelése (amely a jelentős hiány ellenére az idén tovább folytatódik) fokozott vállalkozásösztönzéssel, például adócsökkentéssel párosult, amelyben a lobbik katalizátorként működtek közre.