Zavar az erőben

Csillagok háborúja meglehetősen gyengécskére sikeredett új részeinek egyik kulcskérdése volt: ki lehet Darth Sidious, a sötét erők mestere, aki politikai manipulációival romba döntötte az ezeréves köztársaságot? Azt valószínűleg még a forgatókönyvíró és rendező George Lucas sem sejtette, hogy a csuklyában rejtőző nagyúr nem más, mint Bill Kristol, a washingtoni neokonok szellemi bástyájának számító The Weekly Standard című lap szerkesztője. Vagy egyenesen George W. Bush.
No de, Lucasszal ellentétben, mi most ne vágjunk a közepébe!
Aki elkövette azt a hibát, hogy megnézte a nagyszerű trilógia semmitmondó és csapnivaló újabb részeit – amelyek furfangos csavarral nem folytatásai, hanem előzményei a korábbi történetnek –, nos, még annak is hasznos lehet talán felvázolni, hogyan is bonyolódott a politika „réges-rég egy messzi-messzi galaxisban”.
Tehát ki tudja, hol, ki tudja, mikor létezik egy galaktikus köztársaság, amelynek tagja több ezer naprendszer és planéta. Ez a bolygószövetség azonban súlyos válságba kerül, mivel a szenátus már képtelen irányítani az óriásira duzzadt respublikát. Itt van például a kereskedelmi szövetség néven elhíresült szakadár frakció, amely nem hajlandó befizetni a megemelt központi adókat, inkább azzal bosszantja a központi kormányzatot, hogy szomszédaival háborúba kezd, sőt – a szemtelenség netovábbja – flottája blokád alá veszi azt a bolygót is, ahol a szenátus végeláthatatlan és eredménytelen üléseit tartja.
Mi csinál eközben a szenátus? Főként semmit. A korrupt szenátoroknak persze eszközük sincs arra, hogy helyreállítsák a rendet a galaxisban, hiszen kiderül: a köztársaságnak, akár az Európai Uniónak, nincsen említésre méltó saját hadserege.
Így hát a jedi lovagokat, e titokzatos, természetfeletti erővel rendelkező zen mestereket küldi a válságövezetekbe, ugyan állítsák már vissza a hőn áhított békét. A jedik, akikből az 1979-es negyedik – illetve készítésének időpontját tekintve első – Csillagok háborújában csak hírmondó maradt, az új előzményrészekben sokan vannak, külön tanácsot alkotnak és meglehetősen idegesítőek. Jogállásuk, hatalmi jogosítványaik, politikai szerepük teljességgel tisztázatlan, tulajdonképpen államot alkotnak az államban, érinthetetlen nemesi rend tagjai, akik arra hivatottak, hogy bölcsességükkel és az övükön fityegő lézerkarddal kijavítsák az emberi gyarlóság okán keletkezett zavarokat a világegyetemben, ideértve a politikai természetű galibákat is.
A helyzet azonban az, hogy maga a jedi rend is ilyen jellegű zavart jelent a köztársaság szempontjából, és ezért nem más, mint George Lucas a felelős.
A korábban forgatott trilógiában is hallunk a romba döntött köztársaságról és a helyén felépülő birodalomról, ám hogy tulajdonképpen milyen politikai berendezkedést váltott fel az új impérium, az jótékonyan a homályban marad a nézők előtt.
Nem úgy az előzményeket taglaló új részekben.
Megtudhatjuk tehát, hogy a köztársaság politikai berendezkedését tekintve demokrácia, sőt ezer esztendeje az. (A hat epizód forgatókönyveit tanulmányozva külön kis statisztikát készítettem. Ezek alapján megállapítható, hogy míg a korábban forgatott negyedik, ötödik és hatodik részben egyszer sem fordul elő az a szó, hogy demokrácia, addig az új első, második és harmadik részben valóságos inflációt figyelhetünk meg előfordulásának gyakoriságát tekintve. A Fantomfenyegetésben háromszor, A klónok támadásában négyszer, A sithek bosszújában kilencszer hagyja el valamelyik szereplő ajkát ez a varázsige.)
A jediknél eközben híre-hamva sincs a demokráciának. Mert nem úgy van az, hogy bárki, aki megdolgozik érte, csak úgy megvilágosodhat. Nem, ez a képesség genetikailag öröklődik. (Hogy miképpen, ezt sajnos Lucas – a respublika politikai viszonyaihoz hasonlóan – ugyancsak elmagyarázza, így rángatva le a korábban szépen felépített mítoszt az áltudományos ostobaságok színvonalára.)
Nos, tehát semmi csodálkoznivalónk sincs azon, hogy a jedik nincsenek oda a politikáért. Hiszen e templomosokat kegyetlen teremtőjük belecsöppentette egy intergalaktikus demokráciába, ahol nemcsak hogy anakronisztikusak és komikusak, de unalmasak is: ahelyett, hogy nagyszerű, megvilágosodott diskurzust hallanánk a szenátusban folyó hatalmi harcról, ezek a lovagok olyan közhelyeket pufogtatnak, amelyeknél ezerszer eredetibbeket hallhatunk, ha beülünk egy pesti taxiba.
Itt van például Obi-Wan Kenobi, a később rossz oldalra álló Anakin Skywalker (ez utóbbi majd az emblematikus Darth Vaderként folytatja pályafutását) mestere, aki kifejti, hogy tapasztalata szerint „a szenátorok csupán arra összpontosítanak, hogy azok kedvében járjanak, akik kampányukat finanszírozzák. És igencsak hajlamosak megfeledkezni a demokrácia szépségeiről, ha e pénzek megszerzéséről van szó.”
Nem csoda, hogy a szenátorok közül sem mindenki rajong a jedikért. Palpatine, akiről ekkorra persze már kiderül, hogy tulajdonképpen ő a fő galaktikus bajkeverő az egész történetben, teljesen érthető ellenvetéseket fogalmaz meg a jedik erősen kifogásolható státusát illetően: „Tartok a jediktől. A tanács egyre több befolyást szeretne. Titkolóznak és mániákusan óvják autonómiájukat. Olyan ideákat, amelyek egyszerűen érthetetlenek egy demokráciában.”
Palpatine ügyes politikus, sokra is viszi a szenátusban. Mikor az első béketeremtő kísérlet kudarca után új kancellárt választ a törvényhozás, ő kerül a köztársaság élére. Palpatine máris többletjogokat kér, mivel azon a véleményen van: „a szenátus túlságosan is össze van zavarodva ahhoz, hogy háborúzzon”. Így hát alkotmánymódosítások és rendeletek útján terjeszti ki hatalmát, miközben a küszöbönálló polgárháborúra hivatkozva a köztársaság saját hadsereget toboroz.
Később persze kiderül, hogy az egész felfordulás mögött Palpatine áll: ő volt az, aki titkos politikai manőverekkel elégedetlenséget és háborút szított a galaxisban, hogy a vészhelyzet lehetőségeit kiaknázva hatalmat összpontosíthasson a kezében. (Sőt az is kiderül, hogy Palpatine az „erő sötét oldalát” használó mester, aki így – nem csak politikai értelemben – az erő jó oldalán álló jedik esküdt ellensége.) El is érkezik az igazság pillanata, amikor Palpatine a szenátusban ováció mellett bejelenti, új alkotmánnyal új bolygóközi állam jön létre: „egy, a többség által irányított birodalom”. Amelynek császára természetesen ő.
„Így hal meg tehát a szabadság, tapsvihar közepette” – hangzik el ekkor a film egyik kulcsmondatának szánt kijelentés Padme hercegnő szájából.
A polgárháború káoszán át felemelkedő és a köztársaság intézményeit szétziláló államférfi alakja a római idők óta szinte toposz az efféle történetekben. Az új trilógia láttán azonban sokan érezték úgy, hogy ez a film nem Julius Caesart, hanem a terror ellen háborúzó George W. Bush elnököt démonizálja.
„Az alkotmány romokban. Alkotmánymódosítás alkotmánymódosítás után, rendeletek, gyakran tucatnyi egy nap alatt” – zsörtölődik az egyik szereplő A sithek bosszújában, és ebbe nem nehéz belemagyarázni a 2001. szeptember 11-ét követően hozott intézkedések kritikáját.
Ezek után nem csoda, hogy az internetes fórumokon és híroldalakon parázs vita alakult ki e párhuzamról, sőt egyes konzervatív weblapok bojkottot hirdettek a film ellen. A bemutatót követően a fősodor amerikai sajtó is foglalkozott a film esetleges politikai vonatkozásaival, és noha egyetlen lap sem állt elő bizonyítékokkal, hogy George Lucasnak valóban lett volna ilyen szándéka, a filmbe akarva-akaratlanul beszűrődik a külvilág amerikai politikájának zsivaja, sőt propagandája is.
Vajon eónokkal az athéni államrend megszületése előtt miért pont demokrácia a köztársaság államformája a Csillagok háborújában? Még bizarrabb momentum: vajon miért van amerikai típusú alkotmánya? Csak azért, hogy bemutathassa, miként rombolhatja azt szét az emberi gyarlóság és a fő gonosz, Palpatine? Csak azért, hogy a szereplők elsüthessék sekélyes bölcseleteiket a demokrácia szükségességéről?
Mindenesetre Jonathan V. Last, a Weekly Standard-online szerkesztője nem tudta megállni, hogy leüsse a magas labdát. Már 2002-ben, az első két rész megjelenése után terjedelmes cikkben elemezte a lapban a film politikai vetületeit. Az írás vitriolos kritika a filmbeli köztársaság esetlenségéről és arról, hogy tulajdonképpen a Lucas által ábrázolt, gonosznak lefestett birodalom, amely a galaxis lakóinak rendet és békét ígér, sokkal vonzóbb alternatíva a lázadók homályos és hagymázas elképzeléseinél.
„… nem hallunk semmit afelől, hogy mi a kormányzati stratégiájuk, vagy mik a terveik a császárság utáni világegyetemre vonatkozóan. Csak cselszövést és harcot látunk. A birodalom feletti győzelem nem szabadítja fel a galaxist, csak gigantikus Szomáliává változtatja, amelyet helyi hadurak irányítanak, akik senkinek sem elszámoltathatóak. […] Én a birodalmat választom” – írta Jonathan V. Last.
Az okfejtés kétségtelenül logikus, egyetlen problémája, hogy a Standardban jelent meg, amely tudvalevőleg a washingtoni neokonzervatív körök zászlóshajója. Azoké a neokonzervatívoké, akik Amerika „birodalmi” kötelességeit hangsúlyozzák, és akik gyakorta értekeznek arról, hogy a birodalom önmagában nem rossz dolog. Amikor tehát Last a napokban felfrissítette korábbi cikkét, és az amerikai közszolgálati rádióban, az NPR-en felolvasta politikai jegyzetét – Lucas immár teljes történetének ismeretében –, új erőre kapott a vita. Egyesek nem kis rosszindulattal megjegyezték, hogy a háttérből manipuláló későbbi császár a filmen nem is George W. Bush, hanem William Kristol, a Standard szerkesztője, aki e meglátások szerint külsőre is hasonlít Palpatine kancellárra.
Persze nem túl valószínű, hogy Lucas szeme előtt épp Bill Kristol alakja lebegett volna, amikor forgatókönyvében megalkotta a gonosz kancellár karakterét. Az viszont a befejező rész után már egészen bizonyos, hogy a Csillagok háborújának viszonya a politikához gyökeres fordulatot vett. Bár ugyanúgy magán viselte a kor ideáit és politikai gondolatát, a régi filmtrilógia nagyszerű mítosz, amely még a politikára is képes volt hatást gyakorolni: Reagan elnök a film sikerét kiaknázva a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte, sőt űrfegyverkezési programja is „csillagháborús” terv volt.
Ma fordított a helyzet. Az új film nem tudott ellenállni a kísértésnek: a mese mellett az új évezred nagy kérdéseinek földhözragadt politikai pamfletje sejlik fel.
Félő azonban, ha szószólói a George Lucasok lesznek, az „ezeréves demokrácia” nem éri meg a jövő évtizedet.