Zsiráf álma

Azt álmodta, hogy felébredt; hajnal volt, közel világos, persze a városban soha sincs egészen sötét (fényszennyezés, mondta egyszer valaki egy pesti híd alatt horgonyzó hajón kora őszszel egy éjszaka, és a két part hosszában puszta szemtelenségből visszavilágított a város a csillagos égre, különlegesen tiszta pillanat volt, ahogy akkor a szeptemberszagú levegőben az ismeretlen emberek között öszszeakadtak a szavak), szóval hajnal volt, és egy-két konyha már felfénylett a szemben lévő tízemeletes hosszanti cellasorán, a melósok korán kelnek, gondolta, amikor álmában kinézett a saját cellaablakán, amit összefirkált a november jégvirággal; mert néha titokban, kora reggel a november is egészen emberi.
Meleg volt ott, a jégvirágok alatt, és álmában rácsúsztatta kezét a fűtőtest csövére, míg úgy érezte, nem bírja tovább, aztán lassan felemelkedett, és bejárta a lakást a levegőben, menj lejjebb, parancsolt magára, járj a földön, a földön, érted, mert be fogod verni a fejed, egy panel belül csak kettő hatvan, lépj ki, tudsz a levegőben járni, mondta a másik belül, és már egészen a párkányhoz repült – az ember úgy jár a levegőben, mint ahogy úszik, könnyedén, gyorsan –, ugorj, biztatta a másik, de belekapaszkodott a forró fűtéscsőbe, nem, azt az egyet nem lehet, nem tudok a levegőben járni, ez hazugság, hazugság, nem ugrok le, mert élni kell, üvöltött álmában, pedig csak felfénylett benne a bizonyosság, hogy megmarad.
Élni kell – mondta csendesen, és belelehelt a jégvirágok közé az ablak közepébe egy ablakot – addigra megint a földön állt –, aztán letörölte, csak úgy, a meztelen barna csuklójával a lehelet helyét, és érezte az ütőerén az üveghideget, hát ilyen nem leugrani, mosolygott bele a hajnalba, csak éppen félt, de meg kell maradni, megmaradni, akár egyedül is, suttogta, aztán felébredt, igaziból, arra, hogy kiszakad a szíve, százhúsz, ébredéskor, nem rossz, gondolta, de lepergett róla a lezserség, hát itt a félelem, ugyanattól, gondolta, és kiverte a víz, kreol vagyok, mint a nagyapám: flash a rettegés közepén, ahogy a szemébe villant a combján a bőr, és a százhúsz már száznegyven, cigaretta, tűz, hol van a tűz, a remegő ujjak között, a kurva cigarettád, hallotta a háta mögött, annyiszor hallotta, hogy megtanulta, a kurva cigaretta még megvolt, aki mondta, már nem, és tudta, hogy jól van ez így; mert amikor a fényszennyezésről beszél az ember egy hajó tetején, előtte rágyújt, slukkol, és hosszan kifújja a füstöt, mielőtt azt mondja: ez a szó szép, és a másik, aki kimondta, mélyen leszívja a Duna szagát és a füstöt, hogy aztán kifújja a következő szóval együtt; és az ember rágyújt, ha vár egy hirdetőoszlopnak támaszkodva a belváros közepén, mert amíg még ezt elszívja, elhiheti, hogy jön, akiről már fél órája tudja, hogy el sem indult; és rágyújt a repülőtereken, mert retteg; és rágyújt, amikor valakinek valami nagyon fontosat kellene mondania, de nem lehet, mert a szavak semmit sem jelentenek; és rágyújt a szeretkezések után vagy éppen helyett, mert akivel igen, az nem, aki igen, azzal nem, pedig elvileg elegen vagyunk ahhoz, hogy legalább néhányan ketten legyünk ennyi ember között egy kis időre, de hát ha nem: nem, van a világban még éppen elég Dolog, és ettől már mosolyog, fújja ki a füstöt a szavak helyett, a százhúsz már csak kilencven, aztán hetvenkettő, megvolnánk ezzel is, most már akár aludni is lehet, álomtalanul, nyugodtan, akár délig, vagy lehet nézni a reggel derengő szürkéjét, vagy ahogy egy villamos jajdul ki kopott sínein a térre, és a nap csókot dob a pont a szemben lévő cellából útnak induló munkáslány kezére, nagyot csattan utána a biztonsági üveges lakótelepi kapu, és összehúzza magán a művelúr kabátot – fázhat, de hiú, gondolja, és nekilát a kávéfőzésnek, aztán diófapác után matat a kisszobában, és előveszi a vésztartalékok közül a legfinomabb papírt, és rajzolni kezd, ki tudja, minek, mert még fél aludni, megmaradtnak lenni. Pedig megmaradt.