Megőrülök a traccsoló telefonálóktól. Felhív Géza közalkalmazott Bivalyrekettyésről, és kereken ötven percen keresztül egyfolytában beszél a membránba, hogy ő csak azért hívott, mert ha nem hívott volna, akkor én nem tudnám, amit viszont okvetlenül tudnom kell, de majd így megtudom, hála neki, aki mindezért nem kér semmi szívességet, pusztán csak el akarja mondani, mert hát ez aztán tényleg mindennek a teteje, hogy a gáz vetné fel azokat a piszkokat!
Hogy mit akar elmondani Géza, és miért éppen nekem, és hogy kit vessen fel a városi gáz, az az első húsz percben nem szokott kiderülni. Beszélgetőpartnerem ebben a periódusban megállíthatatlan, lepisszegni modortalanság. Így aztán csak mondja, mondja, mondja és mondja.
Őrület! Valamelyik telefonszolgáltató cég kitalálhatna már valami trükköt az ilyen Gézák ellen, bánom is én, mit (közölje a horribilis számlát, adjon be fülsiketítő hangot stb.), csak tegye már le végre ez a Géza. Ilyen szolgáltatás azonban egyelőre nincs, így aztán Géza rendületlenül beszél, megállítani lehetetlen.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a mondókában se alany, se állítmány nincs, indulatszó annál inkább. Jelző az egész, ember legyen a talpán, aki kiigazodik benne – ámbár egy idő után már teljesen mindegy, csak vége legyen már…
A monológ befejező negyven perce szellemi napalmtámadás, gyengébb idegzetű ember ilyenkor a falat kaparja, ruházatát tépkedi, később a telefondugaljat tiplistől. Gézának azonban mindegy, Géza mondja, Gézát nem lehet megszakítani, Gézának beszélnie kell. Be-szél-nie!
Tele vagyunk Gézákkal.
Nem vagyunk statiszták egy politikai díszletben – üzenik Magyar Péternek a bicskei áldozatok
