Az antirasszista agresszió

Mottó: A (jelenlegi) magyar közélet és kulturális élet
mélyen átitatódott kódolt antiszemitizmussal, rasszizmussal és faji alapon történő gondolkodásmóddal. Mit gondol, miért és főleg hogyan alakulhat ki egy országban olyan hangulat, amelyben egyszer csak Auschwitz megtörténhet? (A Hetek című lap kérdése Heller Ágneshez)

A történet egyszerű. Amint a buszon leszúrták a roma fiút, az úgynevezett baloldal meghirdette a rasszizmus elleni harcot. Mikor azonban kiderült, hogy a támadó is cigány, s odalett a casus belli, egy pillanatra szeppent csönd támadt. Aztán, mint tudjuk, Horváth Aladár cigányjogi szabadságharcos közölte: a gyilkos vélhetőleg a mélymagyar elvárásoknak akart megfelelni. Horváth Aladár nyilatkozatától azóta több roma szervezet elhatárolódott, de ő nyilván nem fog elhatárolódni saját szavaitól. Ez az ember hihetetlenül tisztességtelen, és akkor szelíd voltam. Kijelentésével Spiró György hírhedt versére utalt: „Jönnek a dúltkeblű mélymagyarok megint… jönnek a szarból”. Jönnek a jobboldaliak a sz…ból, üzeni a cigányvezér; nyilván azzal az elvárással jönnek, hogy romák vére folyjék Budapesten.
Három éve, a választások tavaszán éppen építkeztünk, s emlékszem, cigány segédmunkások is dolgoztak a brigádban. Tolták a talicskát, napibérért, feketén – tisztességes munkát végeztek, tisztességes pénzt kaptak érte. Érdeklődtem egyiküknél, hová szavaz. Azt felelte: a szegfűre, „mert az Orbánék, azok fajgyűlölők”. Elképedve kérdeztem, tényleg ez a baja velük? Ez. De hát ez nem is igaz, mondtam. Dehogynem, felelte, lezárva vitát.
Azóta is úgy érzem, a vita le van zárva. A rasszizmus vádja – mint undorító nyálkaréteg – rátapadt a jobboldalra.
Az egyik napilap a cigány fiú leszúrásának apropóján kis novellát közölt. A primitív történetben egy magyar járókelő távol-keleti zokniárust gyilkol meg a bajonettjével. Kegyetlenül feltrancsírozza, s azt bizonygatja közben: egyáltalán nem rasszista, sőt kedveli a klaszszikus kínai irodalmat. A kínai az üldözött fajt, gyilkosa a nemzeti oldalt jelképezi. Az üzenet: aki azt állítja, hogy nem rasszista, gyanús. S minél inkább bizonyítani kívánja ezt, annál gyanúsabb.
A rasszizmus vádja, feneketlen aljassága és képtelensége miatt, nem is méltó cáfolatra. De valamit tenni kell ellene, mert a magyar közélet jobb- és baloldala közt a beszélő viszony végképp megszűnhet e vád miatt. (Egy rasszistával vagy egy rasszistázóval nem lehet szóba állni.) Ha már egyáltalán nem tudna a két oldal egymással kommunikálni, az nagy baj lenne. De van egy sokkal nagyobb veszélye is e vádnak: hogy egész Magyarországot piszkítja be Európa, sőt a világ szemében. Vajon kinek áll ez érdekében és miért?
Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ igazgatója állította: ha szervezetüknek sikerül elkapni a magyar nácikat, „e perek a legjobb történelmi leckét adhatják a magyar társadalomnak”. Vagyis: minket meg kell leckéztetni. Ez a szemlélet mély megértésre talál a magyar baloldalon, sőt egyes szociálliberálisok szándékosan terjesztik a fajüldöző Magyarország (rém)képzetét. A magyar kormány egykori szerepvállalását a náci Németország mellett sokan úgy állítják be, mint ami természetesen következett a magyarság (a jobboldali magyarság) eredendő s a mai konzervatív oldal tovább élő zsidóellenességéből. Ezzel szemben az az igazság, hogy a zsidók és a cigányok deportálását a magyar jobboldal mélyen ellenezte (maga a sokat fasisztázott Horthy is), s a konzervatív értelmiség ugyanolyan gyűlölettel és haraggal viszonyult Szálasiékhoz akkor, mint ma a Bácsfi Diánák, a Vér és Becsület vagy egyes zugkiadók által képviselt ocsmánykodáshoz.
Jó lenne végre megjegyezni: Hitler nem volt jobboldali, persze Sztálin sem. Nem akadt egyetlen népirtó diktátor ebben a megveszekedett európai történelemben, aki keresztény-konzervatív eszméket vallott volna. Az úgynevezett szélsőjobboldalnak – amely ma többnyire ócska sajtótermékekben és kocsmai hőzöngésekben éli ki magát – nem a konzervativizmus, hanem a nemzetiszocializmus nevű történelmi ideológia az alapja. E társadalmi zárványt minden jogállamban ellenőrzés alatt tartják, s nem használják fel a jobboldal ellen. A nyilaseszméknek a magyar konzervatív politikával nincsen semmilyen történeti folytonosságuk.
Az MSZP viszont egyenesen a kommunista rezsimből nőtt ki, vezetőinek zöme kiszolgálója volt s máig haszonélvezője az egykori diktatúrának. Ez nem koholt vád, ez tény. Nincs semmi joguk – éppen nekik! –, hogy ordas eszméket tulajdonítsanak azoknak, akik örömmel vállalják nemzeti kötődésüket s az ebből adódó felelősséget is. Az egykor antikommunista SZDSZ a hatalom megszerzése végett átállította az ideológiai váltót, s most együtt rágalmazzák a jobboldalt.
A második világháború után a népbíróságok elfogták és elítélték azokat, akik a fasisztákkal együttműködtek, de Efraim Zuroff szerint „nem volt teljes a magyar szervek munkája,” és „ma is szabadlábon lehetnek a vészkorszak bűnösei”. Ezen a ponton rendszerint elvesztem a hidegvéremet, mert itt nem nácik, hanem egykori ávós verőemberek és irányítóik, valamint a megszálló hatalommal kollaboráló ügynökök vannak szabadlábon. De legalább hallgatnának. A fasisztázás tipikus pufajkás tempó, a náciknak már hírük-hamvuk se volt, ők akkor is fasisztázták az áldozataikat. Azokat, akik másképp látták a világot, mint ők.
Az etnikai-faji diszkriminációt – hovatovább a népirtásokat is – mindig az úgynevezett kollektív bűnre utaló vádaskodások előzik meg. Az úgynevezett antirasszisták ezt nagyon jól tudják. Heller Ágnes exmarxista filozófusnő a Hetekben a zsidógyilkosságra úgy utal, mint a kereszténység kollektív bűnére. Sőt szerinte az a hatmillió ember, aki ma Magyarországon kereszténynek vallja magát, ezzel csupán annyit állít, hogy nem zsidó.
Értsd: minden keresztény antiszemita.
Mindezt azután fejti ki Heller, hogy Európa szívében egy tizenöt éves gyereket leszúrtak a buszon. Ha az áldozat történetesen magyar, a szurkáló pedig cigány, abból csak lapszéli hírek képződtek volna, mert ezt a relációt már megszoktuk. De végül is nem mindegy, milyen rasszjegyeik vannak az áldozatoknak és a támadóknak? Politikai vádaskodásra használni egy leszúrt gyerek tragédiáját az abszurditásig aljas dolog, éppúgy, mint a holokausztot zsidóüggyé bagatellizálni.
Aki kollektív bűnről beszél, és ennek körét kisebbre szűkíti az egész emberiségnél, ezt mindig konkrét népek, csoportok elleni gyűlöletből teszi. Pedig a szerb templomokban gúlába rakott magyar fejek, a lágerek gázkamráiban ziháló milliók, a tarkón lőtt beszlani kislány, a Don-kanyar, a huszonegyes busz és a józsefvárosi plébánia, ahol történetesen egy cigány ember verte félholtra nemrég a papot, ugyanarról szól: az emberszívben lakó gyilkos gyűlöletről. Ez a gyűlölet ölte meg a názáreti Jézust is, a világ megváltóját.
Utána pedig a szeretet támasztotta fel.
A kereszténység nem azt jelenti, hogy nem vagyunk zsidók. Hanem azt, hogy az Isten a gyűlöletre szeretettel válaszolt, a kollektív és a személyes bűnre megbocsátással, a haragra békességgel. De a béke mindig megbánással kezdődik. S megbánásig csak az jut, aki felhagy a vádaskodással.
Aki pedig nem, előbb-utóbb belefullad a gyűlöletbe.