Az utolsó esély: nácizni

A Kozma utcai zsidó temető után minap a Püski Könyvesháznál bukkant fel az emberi gyalázat. Arctalan barbárok tobzódtak ezúttal is, a különbség csak annyi, most nem elporladt emberek síremlékén élték ki ösztöneiket – élőkbe martak bele. Ráadásul éppen egy olyan, kilencvenes éveikben járó házaspárt – Püski Sándort és feleségét, Zoltán Ilonát – nácizták, fasisztázták le, akiket éppen arról ismer a nagyvilág, mi mindent tettek a gátlástalan ideológiák ellen, a nemzet jobbításáért nácizmusban, kommunista diktatúrában, emigrációban, hazai földön…
Előemberek jártak Püski Sanyi bácsiék nemzeti könyvesháza előtt. Szellemi analfabéták a kultúra virágoskertjénél. Igaz, amit L. Simon László költő, esszéista nyilatkozott az eset után: „Félő, hogy bizonyos politikai erők, érdemi üzenet híján, kampányeszközként használják majd a fasizmus nélküli antifasizmust és a fiktív náciveszélyt.” Gyurkovics Tibor író, költő azt mondta, ami történt, az szomorú, és szegénységi bizonyítványt állít ki a nép egy részéről. Mint ahogyan az is – ezt már én mondom –, hogy a máskor oly fürgén ugró kormánypárti sajtó gyakorlatilag „elfeledkezett” az esetről.
Tény, hogy a belpolitikát most már a gátlástalan választási kampány előszele lengi körül. Tenni, gyarapítani, érdemben változtatni, ígéreteket megvalósítani szinte reménytelen – maradnak az övön aluli ütések, a sárdobálások, a fasiztázó feliratok. Sok ember manipulálható, a nácizás kis ügyességgel ébren tartható, a kormánypárti sajtófölény biztosított.
Hogy mi kell még? Hiszékeny, átverhető magyar ember. Remélem, most elszámítja magát a tudományos baloldal.