Babrálunk, babrálgatunk

Százhúsz sort ugyan nem ér meg, amit most ide fogok kopogni, de kénytelen vagyok rá, mert az alábbiak híven mutatják azt a szellemi üresjáratot, dágványos odamondogatásokat, amelyek a médiaárok két oldaláról rendre megérkeznek a másik táborhoz. Most éppen miért? Szerintem semmiért, uborkaszezon van, hadd szóljon. Sértegetés plusz áfa, az annyi, mint három hasáb letudva a sok-sok üres oldalból.
A Népszabadság Mit kíván a Magyar Nemzet? címen a múlt szombati számában felrántott egy jó nagy, Sztálin-szobor méretű csizmát, és nekirontott a Magyar Nemzetnek. Aztán, hogy félreértés ne legyen, még jó nagyot taposott is rajta. Némiképp találva érezhettem magamat, mint olyan szerző, aki állítólag nem talál magának témát, és feszt und feszt a Népszabadságot bújja. Hátha sikerül kibányászni valami kis információmorzsát, és azzal mint sajáttal boldogan villogni. Ha ez igaz lenne, a Népszabadság nekem kellene fizessen, a mi olvasóink ugyanis messze elkerülik a lap háza táját.
A hétfői jegyzetemben kifogásaimat és ellenérzéseimet fogalmaztam meg (H. J.) a 86 éves veterán izgalmi állapotában papírra vetett nyugdíjszámításai miatt. Úgy véltem, a számokon túlmenően ez a drága jó ember, a tiszteletre méltó Antifasiszta Ellenálló (H. J.) nagyon jól jött a Népszabadságnak. Őszintén megmondva, nem nagyon érdekeltek a számai meg a táblázatai. Nem tartottam fontosnak tűzzel-vassal bizonyítva látni, ki hány nyomorult forinttal emeli a nyugdíjamat évente. Annyival nem, amenynyiből a sokat szajkózott méltósággal lehetne az időskorúaknak megélni. Még egy kisebb lakástörlesztő részlet sem telne ki belőle. Én azt tartottam különösnek, hogy a Népszabadság, amely megengedhetné magának, hogy ilyet ne engedhessen meg magának, az iromány kísérő- szövegében helyt adott egy félig nyílt, félig fedett uszításnak. Egy implicit balos kampányszövegnek. Egy halványrózsaszín gyűlöletbeszédnek, ami még nem izzik ugyan, de ikszezer példányban sugallja a Népszabadság olvasóinak, hogy melyik az emberségesebb kormány.
Mert a jobboldali kormányok direkt úgy intézik a dolgaikat, hogy a nyugdíjasok rosszul járjanak, míg a drága Horn és Gyurcsány urak sokat emelik a nyugdíjakat és sokszor. Mintha a nyugdíjak emelését nem törvény biztosítaná, kivéve, ha üres ígéret, nincs rá fedezet, erre is akadt már példa. Volt aztán (H. J.) úr véleményének egy rondább vonulata, amikor azt nehezményezte, hogy Antallék visszavonták a munkásmozgalmi múltja után járó kiegészítést, de bezzeg kaptak az ’56-osok. Ez azért durva. Nem tudom, kiknek törték derékba az életét úgy, hogy évtizedekig megbélyegzettekként vegetáltak temetetlen halottaikkal, szenvedtek a fennhéjázó diktatúra ellenében. Amikor éppen azoknak osztottak kiemelt nyugdíjakat, akik leverték ’56-ot. Az ő sorsukat összevetni a szochazásokkal meg a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemérmesekkel? Kell ehhez némi ízléstelenség. A Népszabadság egy zárójeles mondattal elhatárolhatta volna ettől magát. Ha nem tette, okkal nem tette.
Németh György, aki gyakorló közgazdász és szociálpolitikai szakértő, nem a Magyar Nemzet munkatársa. Különös egybeesés, hogy mindketten, egymástól függetlenül, ugyanazon ütköztünk meg. Németh a szakmai kifogásainak is hangot adott, de nem tudom, miért baj, hogy ezt a Magyar Nemzetben tette meg. Nem az első eset, hogy a Népszabadság cikkeire nem ott válaszolnak, ahol az íródott. Ebben nincsen semmi különös, és felesleges megsértődni azon, hogy Németh György ezzel a dolgozatával nem a lapot tisztelte meg. Bár az enyhe célzás arra, hogy Németh „úr”, ni csak, máskor volt már szerzője a Népszabadságnak, nem sugall neki ott nagy jövőt. Nálunk ugyanis a másodlagos értelmezésben „úr” azt jelenti: nemkívánatos bunkó…
Szerkesztőségi írását úgy kezdi a Népszabadság, hogy a Magyar Nemzet a lap cikkeivel „babrál”. Tetszik érezni ennek a szócskának kiszámított akusztikáját? Kisfiúkra szoktak rászólni, amikor bizonyos testtájukra gyakrabban odatéved a kezük. Ennyire nem kellene lekezelni Magyarország második legolvasottabb politikai napilapját. Ezzel a hangütéssel a lap megpróbálta mintegy súlytalan dimenzióba helyezi Németh cikkét vagy a Magyar Nemzetet. Mindenesetre kár úgy viselkedni, mintha a szent szólás szent szabadsága kizárólag a szocialista napilapokat illetné meg. Mindenki ott és úgy „babrál”, ahogy neki tetszik egy megjelent írással. Sajnos, ez a nyilvánosság visszája. Az az idő meg már tényleg elmúlt, hogy (H. J.) 86 éves veterán véleményére kizárólag csak bizonyos reflexiók születhetnek, és ahol, amikor azt a Népszabadság jónak tartja.
Azt írják a szerkesztőségi cikkben: „De nagy baj, amikor a vita kilép élő medréből, eszkalálódik, mert ilyenkor óhatatlan a torz következtetés, a megbélyegző általánosítás, a belőle fakadó indulat, amelynek már semmi köze sem a valósághoz, sem az igazsághoz…” Igaz. Arany valutás gondolatok, kár, hogy ez későn jut az olvasó tudomására, amikorra már a szerkesztőségi cikk írójának is alaposan eldurrant a keze, hogy némi képzavarral éljek. Már az elején eszkalálódva megtudjuk, hogy a Magyar Nemzet témahiányban szenved, és pereket veszít. Nem tudni, honnan jön a sztálini csizma az asztalra, de akkor beszéljünk erről is. Nem titkolt sértésnek szánták ezt is, pöffeszkedő lefitymálásnak. Ez azért nem olyan egyszerű. Hajlandó vagyok fogadni egyhavi nyugdíjamban, hogy minden további nélkül, minden héten, mindennap be lehetne perelni a Népszabadságot is. A Magyar Nemzetet muszáj állandó zárótűz alatt tartani, a nyilvános és közérdekű információktól folyamatosan elzárni, kirekeszteni és perelni, amennyi lehetőség csak adódik erre. Az ellenzék egyetlen napilapját kötelező hitelteleníteni, éspedig úgy, hogy amikor politikai vitában a Magyar Nemzetet mint forrást idézik, akkor gúnyosan rálegyintsenek: az egy hiteltelen orgánum.
A Magyar Nemzet helyreigazításai nagyjából olyasféle fajsúlyú kijelentésekben merülnek ki, hogy „valótlanul állítottuk, hogy Gyurcsány Ferenc és Erdős Ákos üzlettársi és baráti kapcsolatban állnak egymással”. Miért, állnak? Nem állnak. Ki mondja? Hát ők mondják. A Magyar Nemzet ebben a megvilágításban sokat hibázik. Egyet azért nemigen szokott tenni: hamisított leveleket közölni nobilis tudósoktól. Hogy Németh György Vélemény oldalon megjelent írásáról is mondjak valamit: én jobban hiszek egy társadalompolitikával foglalkozó szakértő közgazdász „babrálásának”, mint egy vérig sértődött, elfogult nyugdíjasmozgalmárnak.
Ami pedig a kampányok kezdetét illeti, kár durcáskodni. Legyünk tárgyilagosak, és emlékezzünk. Attól a pillanattól kezdve, hogy Orbán Viktor kormányra került, az akkori főszerkesztő, Eötvös Pál megírta korszakos vezércikkét, ami lényegében arról szólt, hogy mi nem ezt a kormányt vártuk, nem ezt a kormányt akartuk. A finoman csomagolt üzenet is benne volt, hogy mi ennek a kormánynak soha a segítségére nem leszünk. Ezt a Népszabadság kiválóan teljesítette. Akkor is, és azóta is, hűségesen. Akkor meg minek kampányról beszélni, hiszen a Népszabadság rendszerváltás utáni átszabása, megmaradása, főnixhez hasonló feléledése pénzügyileg is egyetlen párthoz köthető. Köszönik is neki minden napon, minden oldalon. Ha pedig egy nyugdíjas ebbe besegít, az kifejezetten főnyeremény. De ha ezt mások észreveszik, azokra ilyen csúnya szerkesztőségi cikkek várnak, mint amit mi kaptunk most a nyakunkba. De mi nem haragszunk. A Népszabadságra? Ugyan már!