Döngicsélő

Sosem felejtem el azt a rémült tekintetet és szívfacsaró döbbenetet, amit gyermekkoromban annak a fiatal kis farkasnak a szemében láttam. Rokonok ajándékoztak meg a szopós állattal, a közeli erdőben fogták.
Apám ötlete volt, hogy ketrecet kell számára ácsolni. A farkas nem igazi vadállat, de sosem lehet tudni. A ketrec nagyapa segédletével elkészült, és betuszkoltuk az ajtaján a Flórinak becézett kis toportyánt. Eleinte csak riadt volt, aztán üvölteni kezdett.
Erre a nagy rémületre gondoltam vissza a napokban szobámban ücsörögve. És az én szívemben is a rémület ütött tanyát, mert éreztem magam körül a láthatatlan ketrecet. Amelyet az öregség épít, s nincs ajtaja, amelyen át el lehetne menekülni. Csak kikukucskálni lehet esetleg a rácsok között.
És mit lát ilyenkor az öregedő ember? Talán egy kispadot valahol, ahol egy leány vár rá epekedve? Az ember riadtan keresi az ifjúságot, az élet forrását, de nincs meg már sehol az a régi kispad. Ha behunyom a szememet, az emlékek színes pillangói röpködnek körülöttem. Olykor puha tenyerek simítását érzem, és régen elhangzott vallomásokra emlékezem.
Ülök így mozdulatlanul a karosszékemben, amikor zümmögést hallok a közelemben. A két csukott ablaktábla között egy apró rovar verdes szárnyával és zümmög. Szabadulna, de nincs kijárat. Még délelőtt, a szellőztetéskor rekedt a kelepcében. Most vergődik, mint én az öregség láthatatlan ketrecében.
Talán egy nagyobb dongó vagy lepke lehet. Zümmög, ez a haláléneke. Eszembe villan, hogy valaha, ifjú házas koromban a feleségemet becéztem Döngicsélőnek, mert jókedvében mindig dudorászott. A szeretet melege volt ebben a becenévben: Döngicsélő. Kis bogaram! Istenem, milyen jó most visszagondolni rá, az ifjúságom egyik szép emléke. Az élet fénye!
A kis lepke elfárad a meddő küzdelemben, elcsitul, s én lassan lefekvéshez készülődöm. Az ágyam mellé készítettem az olvasásra szánt könyveket. Már délután leszedem a könyvespolcról. Nem új kiadású művekről van szó, mostanában a régi olvasmányokat szedem ismét elő. Illyés Gyula Puszták népét, Németh László valamelyik könyvét. Kosztolányi Édes Annáját olvastam tegnap késő éjszakáig. De itt vár újraolvasásra Tolsztoj Háború és békéje, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. A múlt héten Raszkolnyikovval álmodtam.
Olyan ez, mint amikor a kiránduló ismét útra kel, hogy viszontlássa azt a régi-régi erdőt, ahol egykor járt, ismerősként üdvözölje a fákat, tisztásokat. Megfürödjék újra abban a régi nyárban, nagyot rikkantson, és ismerősként ölelgesse meg a tisztáson felbukkanó erdészt. Jó belelapozni a régen már olvasott könyvekbe. Mert előfordulhat, hogy önmagával találkozik az ember.
Nem sokáig olvastam, elnyomott az álom. Égető Eszterrel álmodtam és Anna Kareninával. Aztán széles, nagy zöld mezőn lovagoltam.
Felébredve próbáltam csokorba gyűjteni gonoszságaimat. Van, aki régi szerelmeire gondol ilyenkor, vagy emberséges tetteit veszi számba, én éppen ellenkezőleg cselekszem. Azokra gondolok, akik ellen vétettem, csúnya embertelenségeimre emlékezem inkább. Gyermekkorom gonoszságaira, apró kis irigy árulásaimra. Közben valami neszt hallok nagyon messziről.
Mi lehet? Már virrad. Raszkolnyikov jött volna vissza? Édes Anna nevet rám? Aztán rájövök, honnan hallom a zümmögést.
Igen, az a bogár vagy lepke vergődik az ablaktáblák között. Mintha az emlékezet csengettyűit ráznák bennem. Felcihelődöm, nehezen vonszolom magamat a járókámmal az ablakig. Sarkig tárom. A kis pilla is észre tér. Megtalálja a szabadulás útját. Felröppen. Száll a felkelő napba. Nézek utána, de a fénytől nem látok. Melegséget érzek a szívem táján.
Csodálatosan szép az élet!