Eltűnt: háromszázezer

Hatvan év elteltével sem sikerült megnyugtató módon tisztázni a szovjet hatóságok által elítélt magyar politikai foglyok sorsát. 1991. október 18-án a Szovjetunió legfelsőbb tanácsa törvényt alkotott, amelyben elrendelte, hogy az 1917. október 26. (november 7.) után hozott minden politikai indíttatású pert, valamennyi szereplőjének ügyét felül kell vizsgálni, és az eredményről értesíteni kell a túlélőt, illetve halála esetén a hozzátartozóját határozati igazolással. Moszkvából már több ezer volt magyar politikai elítélt bírósági semmisségi határozata érkezett meg, ám veszélybe került több száz okmány kézbesíthetősége.
Hogy mi ennek az oka? Egyrészt az, hogy a Központi Kárrendezési Iroda kárpótlási társadalmi kollégiumának működésére a továbbiakban nem tart igényt a jelenlegi magyar kormány. Másrészt a több ezer igazolásból csaknem nyolcszázat nem lehetett eddig kézbesíteni. Oka lehetett továbbá az is, hogy a magyar neveket helytelenül írták le az oroszok, valamint az eltérő anyakönyvvezetéssel magyarázhatók a félreértések. Közismert, hogy más a magyar anyakönyvezés rendszere, mint a szovjeté. A szovjet anyakönyv-vezetési rendszer nem tartalmazza az anya nevét mint fontos azonosítót. Az apa nevét használja származási forrásnak. Menczer Gusztáv, a Központi Kárrendezési Iroda kárpótlási társadalmi kollégiumának elnöke tehát attól tart, hogy abbamarad a kutatás, és nem lesz olyan szervezet, amely felkutatja az igazságtalanul, ártatlanul elítélteket vagy hozzátartozóikat.
A kárpótlási társadalmi kollégium tizenöt éve működik, Antall József miniszterelnök bízta meg Menczer Gusztávot a vezetésével, aki politikai elítéltként maga is tíz évet raboskodott a Szovjetunióban a gulág táboraiban. A kollégium eddig alapos munkát végzett. A magyar és az orosz illetékesek megállapodása szerint a végrehajtással megbízott orosz katonai főügyészség felülvizsgálta a magyar peranyagot, határozatot hozott, és eljuttatta a magyar főkonzul révén, a Külügyminisztérium konzuli főosztályán keresztül a kárpótlási társadalmi kollégiumhoz. Ezek fontos dokumentumok, mert bennük találhatók azok az adatok, hogy mikor és hol tartóztatták le az illetőt, mivel vádolták, és melyik bíróság mikor ítélte el. De tartalmazzák azt is, hogy bizonyíték vagy bűncselekmény hiányában nyilváníttatnak-e semmisnek az ítéletek. A szovjet katonai hatóságok koncepciós ítéleteinek kilencven százalékát Magyarországon bűncselekmény hiányában hozták meg. A perbe fogottak hat százalékát bizonyíték hiányában ítélték el. Az összes per három-négy százalékában valójában köztörvényes bűncselekmények miatt ítélkeztek, mégis politikai okból hozták meg az ítéletet. Így ez utóbbi kategóriába tartozó emberek a mostani katonai főügyészségtől nem kaptak felmentő határozatot. Menczer Gusztáv szerint ezek az esetek sem a klasszikus bűncselekmények fajtájához tartoznak, mivel megtörtént, hogy zabrálás vagy nőkkel való erőszakoskodás közben érték tetten a szovjet katonákat, akiket a magyar lakosság önvédelemből vagy más indíték alapján megölt. Az önvédelem jogosságát itt természetesen nem vették figyelembe, mert bárki bármiért lépett fel a megszálló Vörös Hadsereg ellen, annak tettét politikai bűncselekménynek minősítették.
A magyar politikai elítéltekre vonatkozó bírósági semmisségi határozatnak elsősorban erkölcsi értéke van. Hiszen a szovjet börtöntáborok túlélője vagy az egykori fogoly hozzátartozója végre megkapja azt a határozatot, amelyben bizonyíthatóan igazolják, hogy az illető semmi törvényelleneset nem tett, ártatlanul, bűncselekmény hiányában ítélték halálra, vagy kapott tíz–huszonöt év közötti börtönbüntetést. Tehát ártatlanul hurcolták el több ezer kilométerre a hazájától.
A kárpótlási társadalmi kollégium elnöke hangsúlyozta, hogy az elmúlt években nemcsak a Szovjetunióba hurcolt politikai elítéltek ügyével foglalkozott, hanem a Magyarországról „malenkij robotra” elvitt polgári személyek és a hadifoglyok sorsának alakulásával is. Részben történészi kutatásaira, részben a Szovjetunió levéltáraiban talált dokumentumokra hivatkozva Menczer Gusztáv igazoltnak látja, hogy több mint hétszázezer magyar került ki a szovjet területekre. Moszkvai levéltári források is bizonyítják, hogy ötszázhatvan–ötszáznyolcvanezer magyar hadifoglyot tartottak fogva vagy hurcoltak el a szovjetek. A legnagyobb bajnak azt tartja a kollégium elnöke, hogy semmiféle adat nincs kétszázötven–háromszázezer magyar sorsáról. Mi történt velük, hol haltak meg? Ugyanis a letartóztatás, az elfogás és a számbavétel között olykor több hónap is eltelt. Ezeket a civileket, hadifoglyokat gyalog vezényelték át egyik gyűjtőtáborból a másikba. Legalább hat olyan gyűjtőtábor volt – például a temesvári vagy a focsani-i –, amelyben tífuszjárvány tombolt. Ezeken a helyeken tízezrek haltak meg és kerültek névtelenül a tömegsírokba, mivel nem vezettek róluk nyilvántartást. Csak mikor a „végső” állomáshelyre, a lágerbe megérkeztek az emberek, akkor állítottak ki nekik személyi adatlapokat. Ez vonatkozott a polgári személyekre, a leventékre, a munkaszolgálatosokra és a katonákra egyaránt. Tehát ha azt mondjuk, hogy hétszázötvenezer magyart elhurcoltak a Szovjetunióba, akkor az eltűnt két–háromszázezerrel együtt ez a szám megállja a helyét. A politikai elítéltek személyi adatait már a letartóztatásuk pillanatában rögzítették, és fogva tartásuk végéig dossziét vezettek róluk.
Menczer Gusztáv nemcsak mint a Központi Kárrendezési Iroda kárpótlási társadalmi kollégiumának elnöke, hanem mint volt politikai elítélt is kötelességének tartja, hogy a több ezer semmisségi határozatból a fennmaradt közel nyolcszáz okmány eljusson az érintettek hozzátartozóihoz. Feleségek, gyermekek, unokák érdeklődnek még ma is, mi történt családtagjaikkal. Valóban elkövettek-e valamit? Ezeknek az embereknek erkölcsi megnyugvást jelent, ha végre kiderül az igazság.
A kollégium foglalkozott a deportáltak, a gettóba kerültek, a munkaszolgálatosok, valamint a deportálás során életüket vesztettek kárpótlásával, a Magyarországon életüktől és szabadságuktól megfosztott ezrek ügyével is.
Információink szerint a hétfős kárpótlási társadalmi kollégiumot – a Központi Kárrendezési Irodával együtt – az év végén átszervezik. Ezzel tizenöt kilométernyi kárpótlási irattári anyag, több százezer, számítógépre vitt adat megmaradása, biztonsága kerülhet veszélybe. Itt őrzik például Kádár Gyula volt vezérkari tiszt és Kovács Béla kisgazda főtitkár elhurcolásának dokumentumait. S csaknem nyolcszáz, hatvan éve ismeretlen helyen tartózkodó politikai elítélt vagy hozzátartozóinak felkutatása válik bizonytalanná az átszervezéssel. Kérdés kérdést követ. Mi lesz a huszadik század egyik legdrámaibb történéssorozatának feltárt anyagával, a bolsevik diktatúra borzalmait túlélők vallomásaival? Kiknek a kezébe kerülnek a kordokumentumok, milyen szervezet fennhatósága alá, és milyen érdekek követelik meg a kis létszámú kollégium megszüntetését?
A kérdések tisztázásáig a Magyar Nemzet ezúton közli annak a csaknem nyolcszáz politikai elítéltnek a névsorát, akiknek bírósági semmisségi határozatát még nem tudta kézbesíteni a kárpótlási társadalmi kollégium. Ezért az a hozzátartozó, aki felismeri a névsorban rokonát, a határozat átvétele miatt forduljon az intézmény még hivatalban lévő elnökéhez, Menczer Gusztávhoz.

---