Háromezerötszázmillió forint

A ferdén falazó kőművest, a műhibát vétő orvost, a kerékcsavart kilazítva felejtő autószerelőt és minden kókler munkavégzőt elzavarunk, beperelünk vagy csak udvariasan kitessékelünk a hátsó ajtón. A negyven plusz nyolc év alatt értékelhetetlenül gyengén teljesítő szocialista fedőnevű politikai formáció tevékenységét mégis sokan elnéző megbocsátással kezelik, és új meg új megbízatást adnak neki. A koalíció propagandában fényévekkel az ellenzék előtt jár, miközben kormányzati tevékenysége tékozló és logikátlan, amellyel olyan hátrányos helyzetbe hozta hazánkat, hogy azt hosszú évek alatt sem fogjuk tudni ledolgozni.
A budai, közepes színvonalú gimnáziumban, ahová kamasz lányaim járnak, néhány nap eltéréssel két gyermek is felvágta az ereit. Amikor ilyen fiatalon eltűnik a jövőkép, amikor a gyermekek a küzdelmekhez fáradtak, és nem látják semmiben a szépet, érdemes szembenéznünk a társadalommal, amelyben élünk.
Az emberek próbálnak megkapaszkodni szerény életszínvonalukban, amelyért egyre többet és többet áldoznak. A szabadidejükből, a közös élményekből, a gyereknevelésből, az értelmes szórakozásból. Évről évre fásultabban tűrik, ahogy nőnek a „központi” terhek, ahogy minden bőrt lehúz róluk a „globális arisztokrácia”. A gyengébbek már feladták, és a szociális ellátórendszer infúzióján tengődnek, amely sajnos politikai terepet teremt a pusztán verbálisan szociális koalíciónak.
A magyarság boldogtalan, a nagy marakodásban elveszítette a józan ítélőképességét. Azokból az információkból irányozza be gondolkodását, amelyeket a bulvársajtó és a liberális média felfúj. A szocialista–liberális formáció a négyéves polgári kormányzás hátára igyekszik felpakolni negyvennyolc év politikai hibáit, bűneit. Azt akarják elhihetni, minden bajunkért Orbán Viktor a felelős, és gyilkos lélektani háborút folytatnak ellene, hogy kiüldözzék a politikából vagy összeroppantsák a lelkét. Rettegnek a Fidesz elnökétől, mert irigyek politikai tehetségére és kifejező szellemiségére.
A szőlő- és lakásügy hétköznapi történet – miért ne lehetne ennyije egy kiváló miniszterelnöknek? –, de a médiában hatalmas szörnyként ágaskodik fölénk, amelynek csak apró szemölcs a hátán a vörös elit milliárdos magánosítása. Gyurcsány vagyonát érdemes lefordítani közérthetőbbre, háromezerötszázmillió forint, amely nem amerikai filmsztárok adakozásából keletkezett.
Ma már minden kisember a saját bőrén tapasztalhatja, hogy lefagyott a gazdaság, és fejlődés helyett visszaesés jellemez minden területet. Kéttagú családi káefténket naponta négyszer is felhívják akciós hirdetési, megjelenési lehetőséggel vagy adakozási kérelemmel. Amikor elmondom, hogy nincs munkánk, nem éri meg reklámozni, mert nincs fizetőképes kereslet, a telefonos kisasszony elkeseredetten jegyzi meg, hogy mindenhol ezt tapasztalja. Senkit sem érdekel a kormány által harsogott magas tőkebeáramlás, mert a hasznot, amit termel, adómentesen viszi ki az országból. Minket az érdekel, hogy nem tudunk lakást venni, pedig sok épült, nem tudunk egészségesen táplálkozni, pedig rengeteg a termés, nem tudunk veszélymentesen közlekedni, pedig milliárdok kerültek az autópályapénzekből a brókerhez, nem tudunk előre tervezni, mert állandóan új adókat vetnek ki, nem tudunk dolgozni, mert a megrendelőinknek sincs munkája és pénze.
Minden balliberális sajtószolga, humorista, médiasztár, tanácsadó, másod- és harmadvonalbeli politikai karrierista egyszer az életben gondolkodjon már el rajta, kinek a szekerét tolja!
Brockhauser Edit, Budapest