A Csepregi iskola alighanem az egyik legismertebb hazai katolikus vitairat. Az unitárius hitben nevelkedett Balásfi Tamás (1580–1625) „a csepregi szitok szaporító, morgó prédikátort”, Zvonarics Imre evangélikus esperest akarta „jóra tanító ostorával” iskolázni Pázmány Péter és főképp a katolikus egyház védelmében. Balásfi ugyanis már gyermekkorában katolizált, Kolozsvárt, Bécsben és Rómában végezte tanulmányait. Pappá szentelték, 1611-ben győri kanonok, 1613-ban pedig boszniai címzetes püspök lett. Az 1616-ban megjelent Csepregi iskola írásakor már püspök volt, ám karrierje ezzel nem ért véget, hiszen öt esztendővel később váci, majd egy év múltán pécsi püspökké nevezték ki.
Balásfi egész életében kissé nehéz természetű ember lehetett, római tanulmányai alatt például olyan súlyos konfliktusokba keveredett a Collegium Germanicum et Hungaricumban, hogy el kellett hagynia az intézményt, és arra kényszerült, hogy szégyenszemre különszállást béreljen magának az Örök Városban. Később hasonlóan komoly nézeteltérései támadtak a pozsonyi káptalannal is, sőt ezúttal nemcsak perbe fogták, hanem ki is közösítették. Szerencséjére Pázmány személyében igen hathatós pártfogóra talált. Érthető, hogy a hitújítókkal sem bánt kesztyűs kézzel.
A csepregi esperessel és a kőszegi iskolamesterrel, Nagy Benedekkel folytatott katolikus polémia nem Balásfi Tamás színre lépésével kezdődött, ő csak fölvette a Pázmány által elejtett fonalat. Amikor az esztergomi érsek Isteni igazságra vezető kalauzát (1613) a Zvonarics által fordított A szentírásbeli hitünk ágai (1614) című hittankönyv előszavában Nagy Benedek megtámadta, Pázmány sem maradt adós. Még ugyanebben az esztendőben Szyl Miklós álnéven kiadta a Csepregi mesterséget, amelyben Zvonarics könyvének „eleibe függesztett leveleknek cégéres cigányságit és orcaszégyenítő hazugságit” iparkodott leleplezni. Az adok-kapok ezzel természetesen nem ért véget, Zvonarics Imre és Nagy Benedek Pázmán Péter pironsági című művükkel válaszoltak 1615-ben, amelyre Pázmány Csepregi szégyenvallása felelt 1616-ban.
Ekkor kapcsolódott be a vitába Balásfi Tamás: mivel Pázmány nem látott különösebb fantáziát ellenfelei nevének anagrammákkal való kifigurázásában, ezért a választott boszniai püspök adott ki helyette egy latin és magyar hitvitázó-szatirikus verseket tartalmazó kötetet Pozsonyban, valamint ugyanitt a Csepregi iskolát. Pázmány belefáradt az iskolás vetélkedésbe, de verses kigúnyolásáért nem haragudott: „De bár igen verjék árnyékomat, csak magam legyek békével. Fogadást tészek, hogy effélével meg nem haragítanak, sem arra nem visznek, hogy morgó társok légyek és fántum-fánt az kölcsönt megadgyam” – írta a Csepregi szégyenvallásban.
Annál inkább igyekezett Balásfi Tamás visszavágni személyeskedő anagrammáiban. A pocakos, másutt egyenesen lógó hasúnak nevezett Nagy Benedeket sántító disztichonnal így gúnyolta: „Egy kád benne talám Benedekben, potroha melly nagy? / No vagy kád, vagy zsák, de gané kád, gané zsák. / Azért van gané kád, gané zsák, írásiban ennyi, / Dög lehet ez, kinek mindene dögletes.”
Ebben a kedves stílusban íródott a Csepregi iskola is. Balásfi mindjárt a keresztény olvasókhoz írt előszóban kifejti, hogy az ördög mesterkedése következtében az evangélikus név alatt „az Baal papiai, az az Pogániság tanitói” tevékenykednek, akik az embereket megtévesztendő, magukat keresztényeknek, igehirdetőknek, lelki tanítóknak nevezik. Velük szemben a jó Isten olyan tanítókat támasztott, akik az ördög lépes kelepcéit el tudják bontani, és a nádmézzel behintett mérget ki tudják mutatni. Ez lenne Pázmány és természetesen valamelyest Balásfi Tamás is, aki Zvonarics Imre esperest az alábbi szívélyes mondattal köszöntötte: „Az csepregi szitkos nyállal csepegő szájú, és csak szárnya kiszaggatott szarka módon csergő, Luther prédikátorkának, feje falban verésétől, ösztön ellen való, maga lába sértő rugódozásától, az római fényes egy igaz hütnek napjára heában való pökdécselésétől, az Luther és Calvinus vallását magyar rabságban tartó győzedelmes Pázmány Péter ellen, haszontalan vergődésétől való megszűnést, észre és az igaz hütre való megtérést, rosszból jobbulást, igazmondásra való jó szokást, és mindezekre, isteni kegyelmet és malasztot kéván Balásfi Tamás boszniai püspök.” A könyvben izzó indulat emlékeztet a mai közéleti vitáinkban megtapasztaltra, csupán a nyelvi gazdagság szokatlan.
Balásfi Tamásnak a pozsonyi érseki nyomdában készíttetett munkájából több mint húsz ismert példány maradt fenn, az nem számít ritkaságnak. Némely fennmaradt példány bejegyzései gyakori használatról tanúskodnak; ráadásul az sem kivételes, hogy a könyv szerzőjének indulatai hatottak az olvasókra, akik gyakran a maguk gondolataival egészítették ki Balásfi bölcsességeit. Sajnos e jegyzetek nem mindig kibetűzhetők; az egyik példány lapszélére írtakat például valaki gondosan el akarta tüntetni, és a satírozás mögül előbukkanó betűtöredékek értelme nehezen fejthető meg. Az ok egyértelmű: valaki, méghozzá igen olvasott és művelt ember a XVII. század végén, a XVIII. elején meg akarta cáfolni Balásfi Tamás protestantizmust kipellengérező sorait, később azonban ismét katolikus kézbe került e könyv, s az új tulajdonos egyszerűen kisatírozta protestáns elődjének méltatlankodó margináliáit. Néhányról azonban megfeledkezett: a 134. oldalon, ahol Balásfi az anyaszentegyház hitétől eltérő tanításokat Szent Ágoston példájával mutatja be eretneknek, a lapszélre jegyző ismeretlen így fakadt ki: „Micsoda anyaszentegyháznak? Talan az Rómainak?” A 148. oldalon pedig Balásfinak a halottakért mondott engesztelő mise és imádság hasznosságát és a szokás ősiségét taglaló szövegrészéhez ezt írta a lapszélre: „Polydorus Virgilust olvasd meg, hazugsagnak talalod azt.”
Sajnos nem egészen világos, kik használták ezt a példányt. A könyvben fennmaradt egy 14´8 centiméteres papírtöredék, amelynek egyik oldalára Jézus és Mária nevét írták fel végig, a másik oldalán pedig ez áll: „Vetem Ez könivet egi Ati […] Janos nevő Embertől, Gyöngyösön lakik, Anno 1644 Die 26 Mai.” A kissé megrongálódott, gyűrött és szakadozott fecniről azonban semmi sem bizonyítja, hogy az elmúlt háromszázhatvanegy esztendőben ugyanebben a könyvben volt. Igaz, az ellenkezőjére sincs bizonyíték. A másik név, amelyet az ajánlás lapjára írt fel a hajdani tulajdonos – „Ex libris Stephani Tamody, 1720” –, jóval későbbi.
„Isten hozad, Gyöngyös Várossa, mar mink minnyajan el megünk” – írta valaki a könyv hátsó szennylapjára. Ugyanez a kéz a könyv elejére és végére is nemigen összefüggő töredékeket írt; az első szennylapra például ezt: „Valyon mikor leszen baratimnak vege, elmult örömemnek, ha leszen kezdete, valyon mikor leszen.” A kötet végén szinte ugyanez a bejegyzett szöveg áll. Mintha Bornemisza Péter (1535–1584) Siralmas énnéköm kezdetű versét akarta volna parafrazálni az ismeretlen poéta, mint látható, kevés sikerrel. A szerző költői hajlamát rövid, ám malac töredék, diákének-szerűség és egy leginkább kocsmai dalra emlékeztető torzó mutatja. Az előbbi így kezdődik: „örülj mar, Flora, merty jutottal kivant Jora fű és fa…”
A legvalószínűbbnek tehát az látszik, hogy Balásfi Tamás kötete valamikor a XVII. században Gyöngyösre került, méghozzá az ott virágzásnak induló református eklézsia ismeretlen tagjához. Az illető nem hagyta szó, illetve bejegyzés nélkül a boszniai püspök protestantizmusellenes kirohanásait, neki vagy valamely vele egy hiten lévő későbbi tulajdonosnak köszönhetők a lapszélről kisatírozott bejegyzések. Talán csakugyan 1644. május 26-án adták el a kötetet új, immár katolikus tulajdonosának, amiről a könyvbe tett papírdarab tájékoztatott. Az biztos, hogy a lap hátoldalára írt Jézus és Mária nevek katolikus embert valószínűsítenek, és a protestáns megjegyzések eltüntetése is efféle fordulatra utal. Az újabb tulajdonosok között lehetett a költői vénával megáldott, Gyöngyöstől bánatosan búcsúzó, borkedvelő és kissé szabad szájú ismeretlen, aki a verstöredékeket rótta fel, és később, 1720-ban juthatott csak Tamody Istvánhoz Balásfi hitvitázó műve. Végezetül a kötet a gyöngyösi ferencesek könyvtárában kötött ki, és ez lett hányattatásainak utolsó állomása.
origo.hu
Meghalt Kozma Imre atya
