Meghaltál, Gyula?

– Szevasz, Gyula. Te vagy az?
– Én. Milyen Gyula?
– Meghaltál?
– Ne hülyéskedj. Milyen Gyula?
– De te vagy az, nem?
– Én, persze. Milyen Gyula?
– Élsz még?
– Persze. Mit gondolsz. Milyen Gyula?
– Ne vacakolj. Élsz még?
– Mondom. Gyula vagyok.
– Te?
– Én. Miért, ki lennék?
– Nem, csak… Gondolom…
– Ne gondold.
– Te vagy az?
– Hányszor mondjam. Mit akarsz?
– Meghalunk?
– Ne játszd meg magad.
– Dehogy. El… hmmm…
– El… Hmmm…
– Hova?
– Tudom én?
– De te vagy az, nem?
– Miért? Nem látszik?
– Nem. Hol vagy?
– Itt.
– Velem?
– Veled, te marha. Nem érzed?
– Te vagy az?
– Hé?
– Csak kérdem.
– És?
– Gyula, most tényleg… Ne verj át!
– Dehogy verlek. Magamat csapnám be.
– Helló. Itt vagy még?
– Hol?
– Ezt kérdem én is.
– Ne hülyülj! Mi újság?
– Meghaltál?
– Én? Miért haltam volna meg?
– Mintha meghaltál volna.
– Meghülyültél.
– Meg.
– Barom vagy.
– Az.
– Mit akarsz, te őslény?
– Csak… Hogy… Szerettél?
– Általában?
– Nem. Engem.
– Miért? Nő vagy te, vagy mi az isten?
– Nem. Csak kérdem. Most… utólag.
– Utólag? Talán ufólag?
– Ne gyere a hülye szóvicceiddel! Utálom.
– Én is téged.
– Mindig is utáltál.
– Lófene. Barom. Állat. Gyönge ügy. Te fogyatékos vagy.
– Mire alapozod?
– Rád. Hogy beszélsz velem?
– Igyekszem.
– Ne igyekezz. Kapaszkodj Istenbe. Neked van olyan.
– Milyen?
– Hát… az a Krisztus is… Piaristák, mifene. Nagy marha voltál mindig.
– Te nem hiszel?
– Miben, te szarjankó?
– Isten… ilyesmi…
– Nagy svihák.
– Kicsoda? Én vagy az isten?
– Írva vagyon, hogy hiába ne vegyed.
– Odaát?
– Hol?
– Nem odaát vagy?
– Hol?
– Csak kérdem. Gyula…
– Ne gyulázz! Inkább gyalázz!
– Rühellem a szóvicceidet. Ott vagy?
– Vagy itt?
– Nem felelsz?
– Nagy valag vagy. Mint régen.
– Most már régen van?
– Ő is Parkinsonban halt meg. Régen. Reagan.
– Ennyit tudsz? Ennyire futotta?
– Dehogy futotta. Futottam.
– Hova?
– Hülye vagy.
– Egy helyben állsz?
– Állok? A fantáziád is minimális volt. Most is az.
– Csak azt akarnám, finoman, csöndesen… ne bohóckodj most… Ez a kezed?
– Mi volna? A farkam?
– Mikor disznólkodsz, nagy baj van.
– Prűd piarista lelkedet egyem meg. Akkora bal…
– Tudom.
– Akkor jobbfasz.
– Gyula…
– Ne gyulázz!
– Te vagy az?
– Én? Milyen Gyula?
– Gyula, hát nem te vagy az?
– De. Milyen Gyula?
– Ne csináld ezt, Gyula… Te vagy az?
– Persze. Milyen Gyula?
– Drága fiam.
– Fiad nem vagyok. Elmebeteg. Fiatalabb is vagy.
– Gyula vagy?
– Én. Milyen Gyula?

Zokogok.