MI A MAGYAR?

A vízen kívül az őrségi ember legkedveltebb itala a bor. Multjáról és jelentőségéről szóljon ismét Fényes Elek és Zakál György. A „negyedik [bortermő vidék], a’ tótsági, a’ hason nevű járásban. Itt a’ szőllő művelés annyira elterjedt, hogy majd minden háztelekhez egyszersmind szőllő is tartozik, ’s ha rossz esztendő jön a borra: a’ szegény vendusnak valóban semmije sincs; mert nem csak elvesztette azt, a’ miből magát táplálni szokta: hanem a’ hegyvám miatt még adósságba merül; ’s ezen tekintetben rosszabb állapotjok van azoknál, kik adózásokat dézmával szokták lefizetni. Egyébaránt a’ föld kövecses, de jó bort ád; különösen fő tulajdonsága: hogy seprűn sokáig el áll, főfájást nagyobb ital után sem okoz, vizelletet hajt, ’s vidámságot szerez” (Fényes). A tótsági járás szőlőművelésébe az odatartozó Őrség is beleértendő. Borát a járás kiváló borainak felsorolása után átlag jó bornak mondja. Zakál meg így ír: „A’ Bor sem utolsó termés Eörséghben noha én itt azt, utollyára említtem. Kis Hegyen és Bükkhegyen kívül, a’ mellyekről már emlékeztem, minden Helységnek vannak különös Szőllő ültetései közel a’ Helységekhez a’ magassabb Helyeken, és ha idejébe szürcsölne a’ nyalánk Ember, meg lehetős Borokat Sajtolhatna. Nevezetessen pedig a’ Kercai és Kapornaki ültetéseken termő borok a’ Tót Borokkal vetélkedhetnek. A’ Szőllőnek közönségesebb nemei ezek: A’ Kadorka, a melynek savanyú erős bora van, ez legtöbb; – a’ Fejér Szőllőnek többféle nemei, – a’ Vállas Szőllő, a’ mellynek vállformájú fürtjei vannak, – a Tót Szőllő, – ez igen leves; – a rák Szőllő, – a’ bajor, – a Csillongás Szőllő, – ez apró szemű édes; – a tök Szőllő, ez igazán nagyszemű íztelen; – a’ muskatal; a lipavina tótul neveztetik; – a Czigány Szőllő, a’ mellyet másutt fekete bajornak hívnak; – a’ Róka Szőllő, a’ mely igen édes és húsos, ezt a’ Balaton mellett tulipirosnak, a’ Hegyajján pedig rósásnak nevezik; – a ketske tsötsű, a’ Sz. Mártony Szőllő, a’ mely későn érő fanyar sat.”
A szőlőfajokra mind jól emlékeznek: finom szőlő volt a fehérvállas, jó „pálinkás” bora volt a piros rózsaszőlőnek, volt fehér édes kecskecsöcsű szőlő meg fekete is. A tökszőlő fehér volt (néhol még ma is van), csakúgy a lipavina; az öreg szemű fehér szőlőt tótszőlőnek is mondták. Fekete szőlő volt a kadarka, apró szemű pirosfekete a cigányszőlő. Termesztették még a rizling fajtát, hárslevelűt és a mézesfehéret stb. Ezek is magántermő szőlők voltak, de jobb minőségűek és jobban gondozták őket.
Ez a szőlőtenyészet a múlt század 80-as, 90-es éveiben a filoxéra következtében Őrség-szerte kipusztult. Előzőleg itt-ott szénkénegezni próbáltak, sikertelenül. (A kercaiakat azóta is bosszantják: ezek nem ismerve a filoxérát, egy odavetődött mukucsot [= mókus] hajhásztak a szőlőkben – egymást bátorítva és biztatgatva – ni! ott szalad a filoxéra!) Azóta nincs jó szőlő az Őrségben: hiába próbálkoztak nemesebb fajtákkal, nem tenyészik. Egy-két évtizede az amerikai magántermő, a noa (noah) uralkodik atyja-fiával, a százszorossal együtt. Itt-ott otelló meg kormin található. Lugasokban a házak mellett díszlik az izabella: az asszonyok szőlője, mert igen gyenge bora van. Mennyiségben és minőségben kétségtelen a romlás.
[…] A gyümölcstermés kapcsán elég régi gyakorlata van az Őrségben a pálinkafőzésnek. Mint a borból, ebből is több volt a régi gazdának. Nem egynek 3-4 akója is volt a kamrájában. Fogyasztotta az egész család. Akkoriban a főzésnek is nagyobb szabadsága volt, és vígan főtt a pálinka a kisüstben, de meg jobb volt a gyümölcstermés is, több a vadkörte, vadalmafa stb. Pálinkafőző kunyhó minden községben volt, sőt egy községben több is. Múltbéli típusai között különösen a sátor alakú kunyhótípust emlegetik, amelynek a formája a Vendségben is általános. Hosszú szálfákat támogattak egymásnak, az aljukat földbe verték, felül meg csúcsba kötötték össze a végüket. Ágaikat rajt hagyták és hajdinaszalmával vastagon behányták, vagy zsúpszerűen bekötötték. Ajtónak valamilyen sövényt fontak. Belül egy tüzelő volt kisüsttel, hordók és pálinkás korsók. A tüzelő földbe volt ásva. Alacsony, nyerges tetejű kunyhókra is emlékeznek Pankaszon. A régi kisüsti pálinkafőzés az állami szeszmonopólium következtében eltűnt, ma már csak a községi szeszfőzőben lehet nagy, beépített kazánban pálinkát főzni. A régi kisüstnek mégis a nyomára lehetett akadni itt az Őrségben. Domaföldön, Őrihodoson, Kapornakon, Domonkosfán, Bükallán a jugoszláv megszállás alatt szabadon főzhettek otthon pálinkát. Egy ilyen régi pálinkafőző kunyhót teljes működésben láthattam Bükallán. Négyszögletes, zsúptetős kis hajlék, egyik sarkára átlósan tüzelős kemence van a földbe mélyítve, részint meg a földfelszint fölé tapasztva. A kazánba van süllyesztve a kotlán, katlan vagy üst, amelyből két rézcséve szolgál ki és megy keresztül egy nagy hideg vizes hordón. A végük a hordón túl egy mélyedésbe helyezett pálinkás korsuba nyúlik. A rézkotlánban főzik a pálinkát.
Részletek Kardos László Az Őrség népi táplálkozása című, 1943-as könyvéből.