Tűzvonal

Drága Anyuka és Bandi bácsi! Bocsánat, hogy eddig nem írtam, de ne aggódjatok, rossz pénz nem vész el. A rossz pénz én volnék! A jó pénz pedig szépen gyűlik a szerencsedobozomban, remélem, augusztus végéig meg is telik! Ami a legfontosabb, jól vagyok, és izgalmasan telnek a napok, bár sokszor unatkozom. Minden együtt van, amire egy tizenkilenc éves lánynak szüksége van ahhoz, hogy jobban eligazodjon az életet sűrűjében. Azt hiszem, igaza volt Anyukának, az egyetemi padban ülve lehet görögül tanulni, csodálni az ókori filozófusok csillogó szellemét, lehet ábrándozni a perzsa szerelmi költészeten, de egy mai lány számára ez kevés, le kell szállni a földre, máskülönben kiszívják a vérét a vadkapitalista vámpírok ezen a balkáni sakktáblán, ahol naponta felcserélődnek a fehér és a fekete kockák, de akad néha sárga, sőt piros is, ahogy Bandi bácsi szokta mondani, amikor politizál.
A nap úgy indul, hogy Fasírt (az igazi nevét nem tudom) értünk jön a szállásra, és elfuvarozza a lányokat az út mellé, mindenkit a kijelölt helyére. Nem számít, hogy milyen az idő, ott kell állni vendégekre várva. Fasírtnak van pisztolya és túlélőkése is, de azért kedves fiú, szokott velem viccelni a hétdioptriás szemüvegem miatt. A lányok egyébként könnyű trikóban és falatnyi nadrágban állnak az út szélén, mutogatják a cicijüket és a popsijukat, nekem Fasírt engedélyezte a kevésbé kihívó blúzt (a zárt nyakú, matyó mintásat!) és a kövérkés lábaim miatt a bokáig érő szoknyát, de a nyuszifüles sapkámat nem tehetem fel, pedig jól véd a nap ellen. (Titokban azért fel szoktam tenni!)
Eleinte el voltam keseredve, mert senki nem volt rám kíváncsi. A városkából kivezető út mellett ácsorogtam, nem messze a kenyérgyártól, egy kis csalitos előtt. Fasírt szerint a vendégek az elhagyatott, bokros részeket kedvelik. Az első reménysugarat egy teherautó jelentette, de a sofőr csak azt akarta megtudni, hol a legközelebbi benzinkút. Ettől bizony lelombozódtam! Az első igazi vendégem egy történelem–latin szakos tanár volt, a Sanyi. Pocakos, keserű ember, de mindjárt jobb kedvre derült, amikor elkezdtem vele latinul beszélni. Csak ámult! Felmondtuk egymásnak néhány részletet Catullus és Horatius költeményeiből, aztán Ovidius Barbár tájakon című remekéből szavaltuk közösen. A végén Sanyinak könnyek lepték el a szemét. Bevallotta, hogy ő még egy nővel se érezte ilyen jól magát. Mindenesetre a tarifát elkértem, ami jár, az jár, ebben Fasírt nem ismer tréfát. Sanyi egyébként minden héten kétszer jön, legutóbb meg akart hívni vacsorára (dicsekedett, milyen remekül főz), de megmondtam, hogy lakásra tilos menni.
Tamás volt a következő. Buta, csupaszőr csimpánz, amúgy fotóművész. Arra kért, hogy tegyem fel a füles sapkámat, sétáljak fel a kenyérgyárig, és induljak el lassan vissza. Ugrált körülöttem, rengeteg képet készített, lelkendezett, hogy a napsugarak milyen izgalmasan törnek meg a szemüvegemen, s mókás fényeket vetítenek az arcomra. Egyébként albumot készít az utcalányokról, alá is írtam egy papírt, hogy használhatja a rólam készült fotókat. Nagylelkű ember, a teljes körű szolgáltatásért járó összeg dupláját fizette ki. Udvariasan megkérdeztem, nincs-e kedve bejönni velem a csalitba, mert még én se jártam ott, de hevesen tiltakozott, elmagyarázta, hogy a munkát és a szórakozást nem szabad összekeverni, mert az a művészet halála.
Tegnap késő délután nagyon unatkoztam, s összeszedve minden bátorságomat, leszólítottam egy középkorú férfit, akinek be volt kötve a feje, és a nyakát kék foltok borították. Nahát, mi történt magával, kérdeztem, mire egy órán keresztül rám zúdította minden keserűségét. A felesége verte meg féltékenységből, aztán még fojtogatta is szegényt a vasalózsinórral. Borzasztó sorsok vannak! Adott egy ötezrest, amiért végighallgattam.
Most zárom soraimat. Kicsit elvette a kedvem, hogy két hét alatt csak ez a három vendégem akadt, de Fasírt tényleg figyel rám, azzal vigasztal, hogy az üzleti életben farkastörvények uralkodnak, s ha nem akad rám igazi fizető vendég, akkor ő majd átvezet engem a tűzkeresztségen, ne vesszen kárba az egész nyaram!