A cári kapu alatt

Keletet birtokolni – ezt jelenti annak a városnak a neve, ahova Juzsno-Szahalinszk után megérkezünk. A vlagyivosztoki reptérről a városba fuvarozó taxisnak nem voltak ilyen nagy léptékű elképzelései, ő csak pénztárcánk jelentős részét szerette volna birtokolni, amikor – három kilométerrel az indulás után – az előzetesen kialkudott kilencszáz rubeles viteldíjat több lépcsőben kétezer-ötszázra emelte. Nem engedtünk a zsarolásnak, ezért visszafordult az út közepén. Kiszállás után még megemlítettük, hogy újságírók vagyunk, és másnap a kormányzó vár interjúra – ez persze nem volt igaz, de így nem került pénzbe a félben maradt fuvar, és a taxis kollégái sem vertek meg bennünket. Igaz, szolidaritásból más sem vitt el minket, így volt időnk elgondolkodni azon, hogy miféle meggondolásból építették a szibériai városoktól legalább ötven kilométerre a légikikötőket. Talán azért, hogy ha a reptérre érkezik az ellenség, legyen idő felépíteni a várost védő barikádokat…
Ülünk csomagjaink tetején, szúnyogok milliói támadnak meg, és az eső is elered, amikor megérkezik a megoldás Andrej személyében. A kisbuszos vállalkozót telefonon riadóztatott panziósunk küldte – a férfi egykor hithű kommunista volt, de most töredelmesen bevallja, hogy ez a rendszer jobb a korábbinál. Még akkor is, ha az 1998-as nagy orosz gazdasági válság idején megbukott faliórákat áruló cége, és az egyetlen kimentett vagyontárggyal, a kisbusszal kellett újrakezdenie mindent. Andrej sokat tanult a kapitalizmusból, most például észak-koreai vendégmunkásokkal tapétáztatta ki a lakását, mert azok pontosan érkeztek, és sokat dolgoztak, ugyanakkor keveset ettek, és egyáltalán nem ittak vodkát. Az olcsó észak-koreai munkaerő különben szemet szúr a hatóságoknak is, a helyi újságban ottlétünk alatt többször cikkeztek arról, hogy phenjani cégek félhivatalosan beutaztatnak embereket, akik aztán éjjel-nappal dolgoznak, és mindent elvállalnak.
A szahalini példából okulva érkezés után azonnal a rendőrségre megyünk regisztráltatni magunkat. Négy perccel egy óra előtt érkezünk, de hiába, már elkezdődött az ebédszünet, ezért nem adnak pecsétet a bejelentőlapunkra. Az ebédszünet után viszont már nincs ügyfélfogadás, jöhetünk két nappal később, mondják, mit sem törődve azzal, hogy a kedd-csütörtök rendszerbe sehogy sem férünk bele. Hétfőn ugyanis továbbutazunk, így a csütörtöki bejelentkezéskor mindjárt ki is kell jelentkeznünk, de az másik sorban másik műveletet jelent. Hiába a logikus érvek, nincs apelláta, jönnünk kell két nap múlva.
Csütörtök reggel kilenckor hatalmas tömeg fogad a rendőrségen, amely tízkor nyit. Szerencsére nem mindenki a regisztrációra vár. Ahogy kinyílnak az ajtók, rövid vágta kezdődik a szűk folyosókon, nekünk harmincötödiknek sikerül feliratkozni. A hatvan centiméter széles folyosón hamar elfogy a levegő, ráadásul félpercenként valaki könyökölve átcsörtet a tömegen, így aztán nem bírjuk sokáig a szűk térben. Odakint esik, ezért taxiba kell ülni. Egy óra múlva visszajövünk, ez idő alatt kilenc ember vette az akadályokat. Várunk egy keveset, közben kiszámoljuk, hogy a másfél hónap alatt legalább húszezer dollárt költünk az országban – cserében minden városban jól kiszúrnak velünk. Elfogy a cérna, delegációnk bemegy a rendőrfőnökhöz, ahol a mosolygós parancsnoknő jó sorbaállást kívánva arra biztat, hogy filmezzünk nyugodtan, és mutassuk be otthon, mennyi pénzt és milyen körülményeket biztosít az orosz állam az adminisztrációs feladatok ellátására. A folyosón továbbra sem lehet bírni sokáig, így a nem dohányzók is kimennek a két négyzetméteres teraszra. Zuhog az eső, a fedél alatt szorongunk vagy húszan, mindenki nyeli a füstöt, és többen leteszik a főesküt, hogy soha a büdös életben nem jönnek többé Oroszországba.
Egyig van ügyfélszolgálat, a sorban állók véleménye megoszlik arról, hogy van-e esélyünk a bejutásra. Újabb taxi, fél egyre jövünk vissza újra, négyen vannak előttünk. Csoda történik, háromnegyed egykor bejutunk, majd kiderül, hogy hosszú nyomtatványt kell kitölteni, öt darab különböző fénymásolatot csatolva melléje. A feladatot nem lehet tizenöt perc alatt végrehajtani, de sikerül kikönyörögni, hogy minket – és csak minket – fogadnak az ebédszünet után. Taxival keresünk fénymásolót (mert az természetesen nincs a rendőrség közelében), és míg a csoport egyik része másolja az útlevelet, a vízumot, az akkreditációs kártyát, az eddigi bejelentőlapokat és a szahalini repülőjegy adatait, a másik fele a cirill betűkkel kitöltendő űrlapokkal foglalkozik. Röpke egy óra alatt csinos kis dossziék állnak össze, lejár az ebédszünet, és újra az ajtó előtt toporgunk, ahonnan olyan emberek jönnek ki, akik be sem mentek. Nyílik az ajtó, mi is megkapjuk a bűvös be- és kijelentő pecséteket. Alig egy munkanapba kerültek és közel kétezer rubelbe – különben ingyen adják, csak a fénymásolást és a taxit kellett fizetni.
Vlagyivosztok máskülönben igazi világváros a többi szibériai településhez képest. Aki este érkezik, azt valódi fényár várja kivilágított óriásplakátokkal és villódzó fényreklámokkal. A városban ma már több mint félmillióan laknak, és a település valóban jól ki van építve. Ez azért is igen lényeges eredmény, mert az első tengerész éppen száznegyvenöt éve lépett a partra azzal a paranccsal, hogy hadikikötőt alakítson itt ki. A város közel van Japánhoz, Kínához és a két Koreához, ezért minden esélye megvolt a fejlődésre, de a kommunizmus idején zárt várossá nyilvánították a hadikikötője miatt, és még a szovjet állampolgárok is csak egy hónapos engedélyeztetési procedúra után látogathattak ide, már ha megkapták az engedélyt. Külföldiek csak a peresztrojka után jöhettek, de még most is többnyire a baráti Kínából érkező látogatók jelentik a turistákat.
Egyik nap ellátogatunk mi is a kikötőbe, ahol egy hatalmas Ganz daru fél óra alatt legalább száz japán használt autót pakol ki egy nagyon rozsdás hajóból. Az autóknak azonnal kerül gazdájuk – egyiket a panzióban velünk lakó férfi veszi meg, hogy aztán egy hét múlva a nyolcezer-háromszáz kilométerre fekvő Cseljabinszk piacán árulja! A férfi tizennégy éve él ebből: repülővel érkezik a városba, itt szobát bérel, és a vámszabad területet járja, amíg neki tetsző autót nem talál. Megveszi, és hazamegy vele, hogy ott azonnal eladja. Egy kör másfél, két hétig tart, attól függően, milyen hamar kerül kocsi, és milyen gyorsan tudja azt eladni otthon. A költségein kívül ezer dollárt keres egy autón, és annyira jól megy az üzlet, hogy már hat tömbházlakást tudott venni városában. Az efféle munka nem veszélytelen, ezért fegyvertartási engedélyt kért, és egy revolverrel, valamint egy kisebb géppisztollyal jár. Elmondása szerint a fegyverekre a hazafelé vezető több mint nyolcezer kilométeren gyakran szükség van. Igaz, nem kell lőnie, csak megmutatnia, ezzel is nyomatékosítva, hogy ragaszkodik az autójához, és védelmi pénzt sem hajlandó fizetni.
A japán autókról sofőrünknek, Andrejnek is van egy története. Moszkva pár éve elhatározta, hogy betiltja a jobb kormányos autók importját, az orosz rendszámúakat pedig átépítteti a tulajdonosaikkal. A keleti végeken akkora volt a felháborodás, hogy még a rendőrök is csatlakoztak a tüntetőkhöz, az ügyvédek hada pedig kitalálta, hogy akkor a kormánynak kell kifizetnie az autók átalakítási költségeit. A kérdés azonnal lekerült a napirendről – a japán roncstelepek és használtautó-kereskedők őszinte örömére. Őrült helyzet, de van benne rendszer: ha például egy méregdrága terepjáróban bal felől van a kormány, akkor biztosak lehetünk benne, hogy rendőr vagy kormányzati ember vezeti, ha pedig jobb felől ül a sofőr, akkor helyi vállalkozó vagy ifjú maffiózó a tulajdonos. Japán különben az itteni emberek Mekkája: kétszáz rubelért komp viszi át azokat a szerencséseket, akik kaptak vízumot, hogy az első kikötőben aztán megvásároljanak mindent a mosógéptől a televízióig.
Az egyik napon jókora sürgölődésre leszünk figyelmesek a kikötőben: a tengeri flotta napját ünneplik. A fél város kitódul a partra, a bátrabbak még a fürdést is megkockáztatják, a többiek pedig nézik a felvonuló hadihajókat és vitorlásokat. Igazi vurstlihangulat van, ezer helyen sül a saslik, a nagymamák felülnek az óriáskerékre az unokákkal, míg a szülők parfümöt vagy díszdobozos vodkát próbálnak nyerni tombolán. A helyi tévéseknek köszönhetően bebocsáttatást nyerünk a nagyközönségtől gondosan elzárt helyen lévő dísztribünre, amelyen a hajóval érkező védelmi miniszter dicséretesen rövid, alig kétmondatos beszédet tart, hogy aztán elkezdődjön a parádé. A következő két órában tátva marad a szánk, olyan érzésünk van, mintha régi, kommunista típusú díszünnepélyt kereszteztek volna a Brian élete című komédiával, miközben részleteket láthatunk a Ryan közlegény megmentéséből is. A hazafias indulók szüneteiben a hadiflotta szétlőtt a dísztribün környezetében minden kartonszigetet, aztán narancssárga füst fedezetében partra szálltak a deszantosok, hogy diszkóritmusban bemutathassák erőgyakorlataikat. Minden volt, mint a jobb búcsúkban: kivénhedt dizőz énekelt, üvegcserépen feküdt egy fakír katona, miközben társai a hasán állva lőttek géppisztollyal, hogy aztán téglát törjenek egymás fején. Közben folyamatosan táncoltak a bohócok, és apródoknak öltözött birkózók álltak díszsorfalat a tribün előtt. Az esemény végén fényképezkedni lehetett a kétéltű harckocsik előtt, vagy pózolni derék matrózokkal – az egyenruhásokat itt ma még ugyanakkora megbecsülés övezi, mint a második világháború után.
Szombat délelőtt bemegyünk a város főterére, amely gyakorlatilag egy gigantikus méretű tapstér. A kőlapok még magukon őrzik az egykori felvonulások szamárvezetőit – szinte az egész tér be van csíkozva és pontozva. Egyik oldalán harcias szoborcsoportok emlékeztetnek a Keletet meghódító hősökre, pompás gyakorlóteret adva a gördeszkás és -korcsolyás kamaszoknak. A parton egymást érik a lakodalmas csoportok, a helyi szokás szerint ugyanis az ifjú pár virágot visz a vörös csillagos örökmécseshez, hogy aztán a vőlegény ölbe kapja a menyasszonyt, majd átmenjen vele a cári kapu alatt. Itt megtanultak együtt élni a történelemmel: az öt éve újjáépített pravoszláv templom előtt kommunista hősök második világháborús szobra áll. Az egymásnak homlokegyenest ellentmondó, sokszor egymást kíméletlenül elpusztító jelképek most megférnek egymás mellett. Az emberek mindkettőt egyformán fontosnak tartják – megeshet, hogy dédnagyapjukat a cár küldte ide száműzetésbe, nagyszüleik, apáik pedig a második világháborúban estek el az ősellenség, vagyis a japánok ellen vívott harcban. Adott pillanatban négy lakodalom népe is összefut a cári kapu alatt, de nincs vita, megkínálják egymást pezsgővel, és még az egyik menyasszony is besegít a másik fotózásába.
A kommunista szoborcsoport melletti emlékfal az elesettek nevét idézi – húszezresre becsüljük a névsort. Kínai turistacsoport préselődik be a térre vontatott második világháborús tengeralattjáróba, kisgyerekek másszák meg a várost korábban óvó légvédelmi ágyúkat. Békés hétvégi hangulat van, az úton ifjú vagányok egykerekeznek motorjaikkal. A Japán-tenger vize a kikötőben elképzelhetetlenül piszkos, inkább gázolaj lepte szemétre, mintsem tengervízre emlékeztet. Az egyik mólónál jókora hajó ring, rajta felirat ígér boldog és gondtalan jövőt: Hókuszpókusz kaszinó. Abszurd kép, de az emberek jókedvűek, a fiatalok majd kicsattannak az egészségtől, és ha valakinek leszakad mondjuk a cipősarka egy rosszul illesztett rácson, nem lesz depressziós tőle napokig, hanem nagyot nevetve megy tovább. Látszik az embereken, hogy szeretnek élni – jó volna ezt a mentalitást valahogy hazavinni.