„A Himnuszhoz van közöm”

Úgy gondolom, jogom van válaszolni munkatársuknak, Pilhál Györgynek a jegyzetére, amely személyemmel foglalkozik a lap augusztus 24-i számában. Tisztában vagyok a jegyzetnek mint műfajnak a sajátosságaival, ezért előrebocsátom, hogy az irónia ellen semmi kifogásom sincs. Tiltakozom viszont a számos csúsztatás és megalapozatlan állítás ellen.
Pilhál sokadszor idézi azt a mondatomat, amely szerint: „szívem szerint betiltanám a magyar zászló és a Himnusz használatát ünnepeken kívül, mert mocskos szájból ne jöjjön (szóljon?) a Himnusz.” Néhány évvel ezelőtt Kolozsvárott jártam, ez még Funar időszakára esett. Annyi nemzetiszínű zászlót, jelvényt még életemben nem láttam, de igazán az döbbentett meg, hogy még a kukákat is piros-kék-sárgára festették. Számomra akkor és ott is nyilvánvaló volt, hogy „normális” román ember sem képes elviselni az ízléstelenségnek ilyen fokát. Megszólalni persze nem nagyon mertek – mondták magyar ismerőseim –, mert számíthattak a hazaáruló magyar bérenc címkére. A helyzet azóta javult (már amennyire).
Pilhál kifogásolja, hogy én a zászlóval és a Himnusszal kapcsolatban „használatot” emlegetek, pedig, mint írja: előbbieket „lengetni, lobogtatni, illetőleg énekelni” kell. Tévedés. Funar és a hozzá hasonlók valóban használják az egyébként szent szimbólumokat, mondhatnám, nem rendeltetésszerűen. Más országokban, például nálunk is előfordul hasonló. Egyetlen példa: hogyan tűrhetjük, hogy nácik sajátítják ki az Árpád-sávot? Így folytatja: „…az idézett mondat tökéletesen visszaadja a »tanár úr« (így nevezteti magát) jellemét, habitusát, világnézetét”. Már sokszor elmondtam, hogy a „tanár urazást” egy tévéműsorban hozta forgalomba egykori tanítványom, s valahogy rám ragadt. Nem tehetek róla. Pilhál dolga bebizonyítani, hogy én akár egyetlen esetben is igényeltem volna magamnak ezt a megszólítást.
Pilhál így folytatja: „Havas Henrik legendás elődje, Szamuely Tibor tizenkilences belügyi népbiztos hasonló elveit vallja…” Most, amikor ezeket a sorokat diktálom, a Magyar Nemzet hetedik oldalán a dátumra pillantok, s azt olvasom, hogy 2005. augusztus 24-e van. Lehetséges, hogy 15 évvel a rendszerváltás után valaki képes legyen ilyen megállapítást tenni? Pilhál aztán felteszi a kérdést: „Kiknek a szájára gondol, »tanár úr«?” Éppen ma reggel Liptai Claudia kérdezte meg tőlem, hogy miért nem megyek el este a Debrecen–Manchester United meccsre. Azt mondtam, hogy egy fájó emlék miatt. Néhány éve a Magyarország–Svédország meccsen a csőcselék összeverekedett a Himnusz után. A magyar szektorban ütötte magyar a magyart, miután mocskos szájukkal, percekkel előtte a Himnuszt énekelték. Hadd emlékeztessek a magyar futballpályákon lassan megszokottá váló zsidózásra is.
Azt hiszem, ennyi példa elég. Pilhál persze rátér a lényegre: „Vagyunk itt néhány millióan Himnusz-éneklők, magyar zászlót lobogtatók…” Bizony vagyunk. Ehhez nincs mit hozzátennem. Aztán egy álkérdés: „Szíve szerint az Internacionálét is betiltaná (…) meg az MSZP-pártházak homlokzatán lobogó szegfűs zászlókat is?” Hogy kerül a csizma az asztalra? Hogy lehet egy nemzet himnuszát a szocdemek (vagy ha tetszik, a kommunisták) mondhatni internacionalista indulójával összehasonlítani? Engem egyáltalán nem zavar, ha Tony Blair angol miniszterelnök vagy Schröder német kancellár pártjuk kongresszusán vörös szegfűvel a gomblyukában az idézett indulót dalolja, felőlem Gyurcsány is fújhatja, semmi közöm hozzá. A Himnuszhoz és a zászlóhoz viszont – mint minden magyar állampolgárnak – közöm van.
Az pedig, hogy az Egyesült Államokban hány csillagsávos zászló lobog, ugyancsak hidegen hagy. Ahogyan a románoknak, úgy nekik is roppant fiatal az államiságuk, így elnézem nekik. De mi, magyarok – hiszen éppen Szent István napja után vagyunk – nem az említett országok kategóriájába tartozunk. Ezért tartogassuk különösen fontos alkalmakra legfontosabb szimbólumainkat, ezért ne utaztassuk vízibusszal a Szent Korona másolatát, és ne „használjuk” feleslegesen a zászlót és a Himnuszt sem.
Gondolom, nem az én családom az egyetlen, amelyik egyetlen napra, szentestére tartogatja a karácsonyfát. És remélem, önök is egyetértenek velem abban, hogy köztársaságunk új elnöke mit üzent azzal, hogy ő március 15-én megelégszik egy vékonyka nemzetiszínű szalaggal. Mert ne felejtsük el, hogy az én rögtönzött eszmefuttatásom előzménye éppen az elnök úr idézett mondata volt.
Ezzel a magam részéről az ügyet lezártnak tekintem.
Havas Henrik