A piros kalapos nő

Ilyen találkozásom se volt még. Zomolányi, egykori barátom és tán susogóm is ajánlott egy nőt nekem. Mióta elhagytam az első (és már tudtam: utolsó) feleségemet kielégíthetetlen pénzsóvárságában, azóta egyedül voltam. Ha nem is magányos. Kati, halott szerelmem elevenebben élt bennem, mint bárki élő a földön.
A magány nem hagy egyedül. Légy jó, akkor magányos leszel. A magányban pedig megtalálod önmagad, és rájössz, minden rendes ember az.
Szóval Zomolányi. Nem tudtam haragudni rá. Gyönge fából faragták, bár erős volt, mint a medve. Megmentettem az életét, s mivel nem tudta viszonozni, hát meggyűlölt.
Ő mondta, hogy ismer valakit, aki társtalan, és pont az én ízlésem.
Miért, milyen az én ízlésem? Álmélkodva néztem őt a korcsmai félhomályban.
Kicsi, törékeny, gyerekes, de keményfejű.
Hm. Ez inkább neked volna kedves, mondtam. De mindegy. Hol a száma?
A Batthyány téri Szent Anna-templom oldalában, mint valami altemplomban, volt egy cukrászda. Híres volt és nagy, kicsiny bokszokkal. Ezért is választottam. Volt is itt egypár sikeres estem. Egy alkalommal ki akartam dobni az egyik színészt azok közül, akik az én szövegeimet mondták.
De hát miért?, kérdezte a srác. (Meghalt már.) Azt nem mondhattam neki, hogy azért, mert lefeküdtél a Katival. Ezért csak annyit mondtam:
Mert tehetségtelen vagy.
Mi volt a neve a cukrászdának? Klotild? Nem. Női név vagy virágnév, de nem Klotild. Nem K-val kezdődik, nem is L-lel. A-val! Megvan: Angelika.
Rögtön megláttam őt a legbelső teremben. Piros kalap és piros kabátka volt rajta, kezében a megbeszélt újság. Nem fogjátok elhinni: Magyar Nemzet. Kicsi volt, törékeny és gyerekesen duzzogó arcú. A szája, mint egy ringlószilva. Egy piros ringló. Mintha mindig csücsörített volna.
Szia.
Szia.
Bemutatkoztunk. Szép, kék szeme volt, csak éppen csordultig szomorúsággal. Mindjárt eldugtam a bánatomat, és elkezdtem szórakoztatni.
Amikor jött a pincérnő, azt mondtam a lánynak:
Engedd, hogy én rendeljek. Ugye martinit iszol?
Igen.
Biancót?
Honnan tudod, mondta meglepetten. Háromféle martinit szolgálnak fel Magyarországon. Harminc százalék esélyem volt.
Tudom, és kész. Különben mesterjós vagyok.
És mivel jósolsz?
Kártyával. Tarot-kártyával.
Tarokk?
Nem. Tarot.
Nem okoskodott tovább, szelíd volt.
Koccintottunk. Egész este mulattattam, vidítottam, mint egy egyszemélyes zenekar. A félénkség még ott volt a szemében, de a szomorúság mintha oszladozott volna. Erre szoktam mondani: felhő van a poharában.
Te tényleg jós vagy?
Majdnem. Író. A Zomolányi nem mondta?
Semmit se mondott. Elma (rögtön elneveztem Almának magamban) fészkelődött, átvetette a lábát a másikon, kipirult, és már egy vékony mosolyra is futotta neki.
Vedd le a kalapod, mondtam. A festett üvegablakon visszatükröződött.
Miért? Megint komor lett.
Mert csak a magányos nők hordanak piros kalapot. Nem tudtad?
Nem. A mosoly megint lehullt az arcáról.
És te már nem vagy magányos, mondtam. Rendeltem megint. Tán még valami cukrászsüteményt is. Záróráig maradtunk. Amikor felálltunk, megint elsötétült az a dacos gyermekarca.
Mindjárt megtudtam, miért. Az esernyőjére támaszkodott. De nem úgy, mint akinek sportsérülése van, vagy rosszul lépett a lépcsőn. Odakünn, a lámpák füzére alatt botladozott, mint egy meglőtt madár. Mindjárt belekaroltam, erősen és nyíltan.
Tudod, gyerekkoromban szerelmes voltam egy lányba, akinek csípőficama volt. Azt nem mondtam, hogy ennyire azért nem. Zsuzsának hívták. Csak húsvétonként találkozhattunk, amikor meglocsoltam. Szép kicsi szerelem volt. Gyerekszerelem. Aztán felnőttünk, és elvette egy gumijavító.
Igen? Reménykedve pillogott felém, a kalapja a kezemben.
Amikor hazaértünk csöpp kis lakásomba, amit az amerikaiak és a franciák csak „studió”-nak neveznének, mert még egy rendes garzon is nagyobb, de legalábbis a konyhája, azt mondtam neki:
Első éjszaka nem fekszem le senkivel. Babonás is vagyok, mondtam. Te mivel foglalkozol?
Fordítok, felelte. Németből.
Ilyen sváb névvel, gondoltam. Akkor fordítsd magad a fal felé, és tente. A kalapot kivittem az előszobába, és eldugtam. Leoltottam a villanyt.
Másnap elmentünk moziba. Nem akárhová, a Művészbe. Hogy milyen film volt, már nem emlékszem. Csak a tekintetekre. Utána még vacsorázni is elhívtam Almát. Tüntetően végigsétáltam vele a Nagykörúton.
Tetszett a film?, kérdezte az étteremben. (Azóta bezárták. Azt hiszem, az Angelikát is. Mindent bezárnak, ami szép.)
Ha megérte a jegy és a vacsora árát, akkor jó volt, mondtam. Tudod, én azt nem szeretem ezekben a filmekben, hogy az emberek húgyhólyagjához vannak igazítva. Amelyik nem, az tuti, hogy megbukik.
Ez még sose jutott eszembe, mondta Alma elmerengve csészényi levese fölött.
Aki ezt írta, nem tudott olvasni. Ha tudott volna, abbahagyná az írást.
Alma végre mosolygott.
A szerelem nem olyan, mint ebben a filmben ábrázolták. Megsebez, véresre horzsol. Beléd mar, mint egy kutya.
Mondtam mindezt, amikor már tudtam, hogy Almával aligha… Na mindegy.
A következő napon elvonszoltam a vidámparkba. A vidámpark nem jó elnevezés, állj-sorba-parknak kéne hívni. A gyerekek vagy a hullámvasúttól lesznek roszszul, vagy a kajától.
Te a csajaidat ilyen helyekre viszed, kérdezte Alma, már vizesre fröcskölt kartonruhájában.
Nem. Az ágyba, mondtam.
Átmentünk az állatkertbe. Ez se tetszett neki. Az embereknek kéne belül lenniük, mondta.
Nyugi. Mit látsz itt? Az állat nevét kiírva a ketrece előtt, plusz a tudományos nevét latinul. Viszont Délkelet-Ázsiában az állat nevét, alatta a recepttel.
Egyszer egy pantomimművész játszott az állatkert előtt. (Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor Alma vette át a kezdeményezést a mesélésben.) De nem volt valami nagy közönsége. Az igazgató behívatta. Elmondta neki, hogy a gorilla meghalt, és igen sokat fizetne, ha a mimus eljátszaná az embereknek a gorillát. A művész rááll az üzletre. Beöltözik. (Alma úgy beszélt, mintha mindig cukorka lenne a szájában.) Kezdetben figyelnek is rá, ahogy az autóabroncsokról ugrál, de aztán észreveszi, hogy a szomszédos oroszlánketrec előtt egyre többen vannak. Pedig már fizetésemelést is kapott az igazgatótól. Fölmászik az oroszlánketrec tetejére, és onnan piszkálja, idegesíti az állatok királyát. A tömegnek tetszik. Újabb fizetésemelés. Hanem egy nap beesik az oroszlánketrecbe. Elkezd futni, és segítségért kiabál. Az oroszlán lecsap rá. Fogd be, súgja oda neki. Azt akarod, hogy mindkettőnket kirúgjanak?
Haha. Ismertem.
Disznó, ez nem ér.
Te, segítenél egy rövid könyv lefordításában?, mondtam neki egy Bem utcai kínai kifőzdében, ahol egy szecsuáni elektromérnök volt a szakács. Egy angol tarot-könyv. Én diktálnám, te gépelnéd. (Hol voltunk még akkor a számítógéptől? Úgy öt-hat évnyire.)
Persze, vágta rá gondolkodás nélkül. Csak az a kérésem, hogy menjünk hozzám. Mert nekem motoros futárok hozzák a fordítanivalót. Gyorsan végzek velük.
A futárokkal, kérdeztem.
Ezután elráncigáltam a Zeneakadémiára és a Katona József Színházba, mert amit a vidámparkban mondott, az fájt.
Aztán átköltöztünk hozzá, én azt mondtam neki, egy hétre. A szavamat tartottam is. Délután ötig dolgoztunk.
Föl-alá sétáltam a szobában, és diktáltam a kezemben lévő angol könyv fordítását.
Nagybetű, címsor. VESSZŐ KIRÁLYNŐJE. Új bekezdés. Méltóságteljes királynő a trónján, vessző, körülvéve a, nagybetű, Vesszőből fakadó növekedés és energia szimbólumaival. Pont. A bal kezében egy napraforgó…
Nem lehetne „egy” nélkül?, kérdezte Alma.
De, mondtam. Okosabb volt, mint egy számítógép írásprogramja. A nyelvhelyességre is ügyelt.
… azt mutatja, vessző, hogy ura a természetnek. Pont. Oroszlánok, vessző, melyek a, nagybetű, Tűz jelei alkotják trónjának karfáit. Pont. A, nagybetű, Természet három piramisa emelkedik a háttérben. Pont. Előtte ül egy fekete macska, vessző, a Vénusz baljós oldala. Pont. Csupa nagybetű: VÁLASSZUK EZT A LAPOT SZŐKE ÉS KÉK SZEMŰ NŐ SZÁMÁRA. Pont.
Vagyis nekem, mondta Alma.
Apród vagy te még, gondoltam, de bólintottam. Megsimogattam csutak haját. Az Apród fiút és lányt is jelenthetett.
Csöngettek. Egy motoros futár volt. Alma tényleg tíz perc alatt végzett a szakszöveggel.
Utána elmentünk a két sarokra lévő utánjátszó moziba. Hogy mit néztünk, azt megint nem tudom.
Este végre elkaptam az ágyban. Először két órát szájharmonikáztam. Izomláz lett az állkapcsomban. Eljutott többször is csúcsig, de ott vége is volt. Ott maradt pihegve az innenső parton.
Azután beleadtam apait-anyait, de hiába. Alma teste, mint egy tizenkét éves lányé. Ott hagyta abba a növekedést. Voltam én már féllábú nővel is, szóltam a szívemben. De nem, nem és nem. Végül elmentem egyedül. Mióta magam voltam, csupa elrontott, idegbajos, frigid nővel hozott össze a sors. Volt, akit meg kellett erőszakolnom, nagyon csúnya szavak kíséretében. Mert neki csak egy taxisofőrrel volt jó. Volt, aki kislánynak öltözött. Piroska és a farkas. Ez tetszett volna, de hiába. Volt, aki azt mondta, neki csak egy zsokéval volt jó. Hát ez se ment.
Alma nyugtalan volt, hogy elhagyom. De én egy munkát nem hagyok félbe. Bár egyre komorabb voltam sikertelenségünk miatt az ágyban. A lakás északi fekvésű volt, csupa sötétszürke bútorral.
Kivel jártál te előttem?
A Nemzeti Filharmonikusok egyik nagybőgősével.
Én csellista voltam, de onnan is kirúgtak, mondtam.
Egy nap megjelent az apja. Rám nézett, és rögtön tudta, ebből se lesz lánykérés.
Punkt, Punkt, Komma, Strich, / fertig ist das Mondgesicht…
Már mondókákkal próbáltam oldani a hangulatot – mindhiába. A fordítás gyönyörűen haladt.
Képzeld, olvastam egyszer, hogy angolból „a szellem erős, de a test gyönge” mondatot úgy fordították oroszra: „A tömény szesz erős, de a hús nem jó minőségű.”
Egy japán és egy amerikai dolgozott együtt egy fordításon, mondta ő. A harmadik napon a japán lelépett. Az amerikai a reptéren találta meg. Miért megy el, végre párhuzamosan gondolkodunk!, mondta a japcsinak. Igen, csak megnéztem a szótárban, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak.
Akár rólunk mondta volna. Befejeztük a munkát, és hazaköltöztem. Találkoztunk egyszer-kétszer, de az ágybeli kudarc közénk állt. Eltűnt előlem, csöndesen, ahogy jött.
Tegnap szólt A., hogy meghalt egy egyetemi csoporttársa. Vérrákban. És kimondta Elma nevét.
Képzeld, mielőtt meghalt, becsületből elvette egy kiugrott kispap, aki végig gondozta. Mindig is férjhez szeretett volna menni, szegény, tette hozzá.