Szép a vlagyivosztoki pályaudvar, nagy várótermének mennyezeti freskóján pedig a moszkvai pályaudvar is látható, a két város többi neves épülete mellett. A falon az épület alapkövének pontos másolatát is kiállították: III. Sándor cár fia, Miklós herceg tette le 1891-ben.
A korhűen felújított épületben modern a technika is. Az utasokat plazmatévén tájékoztatják a menetrendről, és még azt is megszemlélhetjük az érintőképernyős információs monitorokon, hogy az általunk kiválasztott vonaton hány hely van még a hálókocsik alsó ágyain.
Alekszandr Artamonov, a vasúttársaság vlagyivosztoki irodájának sajtószóvivője szerint mindez természetes a huszonegyedik században, egyébként informatikai rendszerüket négy éve modernizálták egységesen az egész vonalon.
A helyiek különben nagyon fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy a transzszibériai vonal nem itt végződik, hanem éppen fordítva: itt kezdődik. Logikus érvet is felhoznak az állítás mellett: a nap is itt kel, sugarait csak hét óra múlva látják meg Moszkvában.
A peronok mellett egy régi gőzmozdony van kiállítva. A masinát 1941-ben rakták össze Arizonában: háborús segélyként kapta Oroszország Amerikától. Fontos szerepe volt a keleti front ellátásában, ezért került ide. Tábla állít emléket a tengermelléki vasutasok emberfeletti munkájának, amellyel a második világháború idején a harcoló csapatokat támogatták. A vasútvonal különben 1901-ben készült el teljes egészében, és azóta a környék legnagyobb munkaadója, ide bekerülni egy fiatal számára nagyobb sikernek számít, mint ha felvennék az egyetemre. A vonal a szó minden értelmében az életet jelenti: a több mint félmillió négyzet-kilométeres Bajkálon túli tartományban az egymillió-kétszázezres lakosság kilencven százaléka a vasútvonal közvetlen közelében él. Olyanok is akadnak, akik szó szerint a vágányokon élnek, hiszen a vasúttársaság vakvágányra tolt hálókocsikat biztosít lakástalan alkalmazottainak. Nekik lakcím helyett egy vagonszám van a személyi igazolványukban, és ha áthelyezik őket egy másik állomásra, akkor egy tehervonat végére kötik a „házukat”, és átvontatják.
Ezen a szakaszon évről évre nő a forgalom, újabban évente három speciális vonatot is fogadnak. Az egykor kommunista vezetőket szállító nosztalgiaszerelvényen most gazdag külföldiek utaznak. Olyan kocsi is van, amelyen két ember utazik, igaz, minden elképzelhető kényelmi szolgáltatással a fürdőszobától a szaunáig. Van külön konferencia- és dohányzó-szalonkocsi is itt, két étterem és külön generátor a csúcstechnikájú elektromos berendezéseknek. A vonaton hatvan ember fér el, és minden jelentősebb városban megáll, hogy az utasok megnézzék a hely nevezetességeit. Erre a szerelvényre általában csak egy irányba váltanak jegyet, a kéthetes út végállomásáról hazarepül az utas.
A naponta induló átlagos járatra négyféle jegy váltható, de még a teljes ellátással járó első osztályú tikett is alig kétharmadába kerül a Vlagyivosztok–Moszkva repülőjegynek. A TU–134-es különben kilenc óra alatt teszi meg a távot, de nem jelent konkurenciát a vasútnak. Az oroszok szeretnek vonatozni, és a családi nyaralás során külön programként kezelik a hálókocsikban eltöltendő napokat. Az út bárhol megszakítható, és ezt sokan meg is teszik, meglátogatva a vonal mentén lakó rokonokat, megnézve a városok nevezetességeit.
A jól kitalált rendszer ellenére a külföldinek nem árt figyelni. Ennek igazolásául következzen két rövid történet. Vlagyivosztokban egy nappal az indulás előtt megvásároltuk a július 31-re szóló birobidzsani jegyet. Idejében megérkeztünk az állomásra, amikor a kocsikísérő figyelmeztetett, hogy a jegyünk kitűnő, csak kissé korán jöttünk, ugyanis augusztus 31-ig még van egy hónap. Lóhalálában próbáltuk átíratni, de mivel már nem volt hely, kénytelenek voltunk a jóval drágább első osztályon utazni. Nem csoda, hogy a példából okulva ezután azt is ellenőrizzük, hogy az idei évre szól-e a jegy. A másik érdekes helyzet a Csita–Irkutszk szakaszon adódott, ahol a városból induló szerelvényre a szakadó esőben úgy engedték fel az embereket, hogy a két kocsikísérő a peronon akkurátusan ellenőrizte a jegyeket. Jómagam „elázik az apparát” kiáltással felcsörtettem ugyan a szerelvényre, de társaim útlevelét alaposan megvizsgálták, gondosan ügyelve, hogy minden lapra jusson esőcsepp. A peronon kisgyermekes szülők is csendben várakoztak, és senkinek sem jutott eszébe felháborodni, holott a hálókocsikban is lett volna mód és idő ellenőrizni a jegyeket. Az utazásokat tovább bonyolítja, hogy nagyon kell figyelni az időzónákra: az ember elindul egyfajta időben, megérkezik egy másikban, miközben a menetrendet egységesen a moszkvai idő szerint írják. Kitűnő fejszámoló legyen, aki ilyen körülmények között is pontosan tudja, hogy hány óra van Magyarországon.
Négy szakaszban ötezer-hétszáz kilométert utaztunk a vonalon, ami óriási élmény volt. A vonaton úgy zajlik az élet, mint másutt a hétköznapokban: kisközösségek alakulnak, barátságok kötődnek és halnak el, a másik kocsiból jött utast pedig ugyanúgy gyanakodva méregetik, mint a messziről jött idegent egy kisváros főutcáján. A vasúttársaság szóvivője nem emlékezett halálesetre, de például szülés tavaly nyáron is volt az egyik szerelvényen. A kismamának egy katonaorvos utastárs segített, majd mentőhelikopter várta a legközelebbi állomáson. A vonat személyzetét különben kiképezték az elsősegélynyújtásra is.
Várakozásunkkal ellentétben az út nem volt unalmas, az ablak előtt elsuhanó táj gyönyörű. A meglehetősen tiszta szerelvényt naponta kétszer takarítják, ha pedig megállunk valahol, a kocsikalauz addig nem engedi le- és felszállni az utasokat, amíg a kapaszkodókat egy nedves ronggyal le nem törölte. Természetesen van mosdó és toalett, benne kétszázhúsz voltos konnektor a borotvának. Felszálláskor (pluszpénzért) mindenki törülközőt és tiszta ágyneműt kap, és a kocsi végében éjjel-nappal ott gőzölög a forró víz egy hatalmas szamovárban. Az á la carte étteremben nagyon jó ételeket főznek nem túl drágán (egy sör vagy leves két–háromszáz forint, a második fogás pedig hétszáz), és akinek szerencséje van, megnézheti DVD-ről a Hotel Californiát az Eagles együttestől. Édességet, kávét és üdítőt a kocsikalauz is árul, és akkor még nem beszéltünk a mozgóárusokról, akik félóránként végigjárják a szerelvényt, és majd mindent árulnak az újságtól a füstölt halon át a cigarettáig. A harmadosztályt mi nem próbáltuk ki, de ezt egy cseppet sem bánjuk, itt ugyanis egy légtérben alszik ötvenhat ember, és ennek a nagy melegben néha következménye van.
A megállók külön eseményt jelentenek a vonat utasai és a helyiek életében egyaránt. Négy–öt óránként ugyanis megáll a szerelvény tizenöt–húsz percre – ezalatt töltik fel a mosdókat vízzel, viszik le a szemetet, műszak végén cserélik a személyzetet. Ilyenkor boldogan tódul le a kocsikról néhány száz ember, hogy az érkezésükre kitelepült árusoktól vásároljon. Fantasztikus a látvány, ahogy a semmi közepén bábuskák pirogot és pelmenyit árulnak babakocsiból, mellettük gyerekek próbálnak pár rubelt csinálni a frissen szedett áfonyából vagy eperből. Az utasok egy része bőszen vásárol, a férfiak hideg (és olcsó) sörre vadásznak, a fiatalok pedig mobiltelefonjaikat nyomogatják, jól tudva, hogy indulás után két perccel már nem lesz térerő.
Tizenöt perc alatt mindennek le kell zajlania, a vonat még el sem indul, és hazaindulnak a bábuskák, egymás után húzva szekereiket a végtelen tajga felé. Nekik napi kétszer tizenöt percből áll az élet.
origo.hu
Így perzseli fel a földet az óriási hőség – fotókon a súlyos aszály
