Forrásház

Él közöttünk egy építész – Csete Györgynek hívják –, akit a világ sokkal inkább számon tart, mint a saját szülőhazája. Nincs egyedül ezzel a magyaros ambivalenciával. Makovecz Imre párizsi akadémiai nagydíjáról sem akaródzott tudomást vennie a kényes véleményformáló hazai értelmiségnek: a politikai előítéletesség miatt nem illett a számítógépes látványtervbe, amit tévesen progressziónak gondolnak. Inkább agyonhallgatták, ha már egyszer meg nem történtté nem tehették. Csete alkotói sorsa (ami a recepciót illeti) belföldi viszonylatban, ha lehet, még mostohább. Míg a makoveczi organikus építészet nem társtalan, hanem tekintélyes nyugati filozófiai alapokon nyugszik, Csete hajlított formái, íjai és héjai bevallottan a magyar népi építészet kincsesházából merítenek – így a gyökértelen kozmopolitizmus szemében még gyanúsabbak. Ahogyan ő fogalmaz: tenyerében még ott van Kós Károly kézszorítása; Kós pedig a szász építőmesterek elmagyarosodó hagyományából vezette le a párja nincs erdélyi építészeti minőséget. Csete György – akár soha meg nem tagadott atyamestere – úgy európai, ahogy a levegőt vesszük. A gázmaszkok világában – hiába rajongtak ezekért a gondolatokért már a nyolcvanas évek derekán is az innsbrucki nyári egyetemen – ez alighanem megbocsáthatatlan bűn.
A markáns világszemlélettel, sőt közéleti krédóval rendelkező mestert – hiába tartja számon a nemzetközi építészettörténet az általa alapított és vezetett Pécs-csoportot – még a kritika kegye sem feltétlenül illeti meg. Beremendi ökumenikus kápolnájáról – a délvidéki háborúra és a svábok kitelepítésére emlékeztető megbékélés templomáról – még csak-csak cikkeztek; de a páratlan bravúrnak mondható ópusztaszeri tizenkét tagú templomegyüttesét már a szó szoros értelmében levegőnek nézték a fennkölt szaklapok. Elegáns tégláskerti református temploma a maga rozsdamentes acél csillagaival megtörni látszik ugyan a mesterségesen hizlalt jeget; ám a halásztelki Szent Erzsébet-körtemplom, a szentendrei festőművész barát, Kátay Mihály „napháza” vagy a kiskunmajsai ötvenhatos emlékkápolna változatlanul titkos nemzeti kincsünk.
Ha mégis van történelmi igazságtétel az építészetben, akkor a friss hír mindenképp az: Csete György orfűi Forrásházát műemlékké nyilvánítja az illetékes hatóság. Az építész életében! Ez oly ritka fejlemény, hogy hirtelen nem is tudok mondani még egy esetet. Igaz, az élő klasszikussá váláshoz Csete makacs életigenlése, szívóssága is szükségeltetett, amely néhány koponyavarrat árán még az ámokfutó kínai motorost is túlélte.
Az orfűi Forrásházhoz nem igazít el külön tábla: egy geológiai tanösvény részeként mégis odatalálni hozzá az erdőben. Maga az épület is barlangászoknak készült: onnan szálljanak le istenkísértő útjaikra. A sziklafal tövében, patak vizétől öntözve kivirágzott betoncsoda olyan, mint egy nagy trópusi növény: bármely más ország szimbólummá avatta volna, telehintve látványával az eredeti formákra éhes nagyvilágot. Mi viszont későn ébredő nép vagyunk: sokára döbbentünk rá, hogy a Forrásház a Kós Károly-i tradíciókat megújító, magyar szerves építészet forrása is egyben. A paksi tulipános házakkal egy időben, azoknak egyféle párjaként épült. A panelbe is a magyar házépítés hagyományait belopni igyekvő Pécs-csoportot annak idején megpróbálta elsöpörni a diktatórikus kultúrhatalom: a karakán költő, Nagy László kiállásán múlott, hogy nem sikerült. A paksi tulipános panelmintának nem igazán kegyelmeznek a kényszeres átalakítók – az orfűi Forrásházat azonban immár nem bánthatják. Talán mégsem muszáj teljesen elvesznie a XXI. századnak…