(hol szerezzünk piócát…)

Én nem tudom, miért, de mostanában mindig olyan élőlények kerülnek érdeklődésem középpontjába, amelyeknek neve, ha netán egy politikai vitában antropomorfizálva hangzik el, sértődést és botrányt okoz.
Sorrendben: hernyók, vakond(ok)ok, piócák.
Bizony, ha egy képviselő piócának vagy hernyónak nevezi politikai ellenfelét, könnyen elveszítheti európai státusát, esetleg perrel fenyegetik, amitől később elállnak. Persze, sajnálatos módon, az ember majdnem minden állattal kapcsolatban úgy érzi, hogy neve a teremtés koronájára alkalmazva sérti annak méltóságát. Mindegy: kutya, marha, ló, orangután, tetű, poloska; elsőrendű kivétel talán az oroszlán és a sas, ha férfiról van szó, nőre pedig pozitív diszkriminációként alkalmazható esetleg az édes kis fülemülém vagy az egyetlen aranymálinkóm szóösszetétel is. De ha például Lendvai Ildikót oroszlánhoz, Gyurcsányt pedig fülemüléhez hasonlítanám, otrombaságot követnék el. De nem ez a lényeg, sasmadaracskám, mondaná egy orosz klasszikus, ugye, nem erről akartál beszélni?
Nem bizony.
Egyszerűen arról van szó, hogy néhány piócát szeretnék beszerezni harcsahorgászat céljára. Ugyanis be kell vallanom, a legnagyobb harcsa, amit valaha fogtam, másfél kilós volt. Most nemrégiben cs.-i nádasbeli szomszédom négy szép példányt fogott egymás után, közöttük egy kapitálisat, s bizony, ha ilyesmi az ember közelében történik, kedvet kap rá. Sejtem, persze, hogy egy kétméteres harcsa olyan, mint a lottóötös, különösen akkor, ha az ember pontyra horgászik. Ugyanis a ponty kukoricára, nokedlire vagy bojlira kap, a harcsa viszont szereti a véres húsokat, a lótetűt meg a piócát. Tanúja voltam már holmi vízi tragédiának is, ami a nagy fehér cápák garázdálkodására emlékeztetett: egy délceg vadkacsát a szemem láttára rántott lábánál fogva a mélybe a harcsa, most is itt cseng a fülemben a szerencsétlen gácsér sivalkodása. (A többi néma csend.)
Minekután a vadkacsát tapintatlanság volna horogra tűznöm, a pióca mellett döntöttem. Felkerestem Veszprémben az egyik nagy központi horgászboltot abban a reményben, hogy tartanak piócát. A horgászbolt tulajdonosa nem lepődött meg kérésemen. Közölte, hogy előrendelésre egy hét után kaphatok piócát, kellemes hőfokra hűtött dunsztosüvegben, nettó ötven darabot kétezerért. Azonnal jelentkezett egy másik vevő, hogyha nekem az ötven sok, akkor ő átvesz huszonötöt. Megegyeztünk. A boltos előkapta a mobilját, és felhívta a „beszállítót”. (A pióca darabja árréssel plusz áfával negyven forint.) A beszállító sajnálkozva közölte, hogy a szeszélyes időjárás következtében az összes Dunántúlra szánt pióca elhalálozott, s egyelőre ebből az árucikkből nem tud „teríteni”.
Elszontyolodtam. De aztán felülkerekedett bennem a dac: „Nem tudnak itt a környéken valami kis patakot vagy tocsogót, ahol saját- kezűleg szedhetnék piócát?” Nem tudtak. Ám abban a pillanatban belépett a boltba egy tizenkét év körüli fiú. „A Séd tele van piócával – közölte. – Átmegy a viadukton, egyből jobbra kanyarodik, eléri a patakot, megy tovább, úgy egy kilométernyire a kis tavak előtt nyüzsög a Sédben a pióca.” A dac alábbhagyott bennem. „Hallottad, hogy az előbb miről beszéltünk? Egy példány negyven forint. Annyit neked is fizetünk érte. Össze tudsz szedni ötvenet?” „Össze biz’ én!” „Van kedved hozzá?” „Már miért ne?” „Akkor mi volna, ha jövő kedden itt találkoznánk? Te hozod a piócát, mi hozzuk a pénzt.” Habozás nélkül, fülig érő szájjal belecsapott a tenyerembe.
Holnap van a napja a találkozásunknak.
A gyerek jó üzletembernek látszott, remélem, állja a szavát. Ha nem, akkor kénytelen leszek magam belelábalni a Sédbe. Hogy milyen módszerrel fogok piócát, még nem döntöttem el. Bár úgy is magas a vérnyomásom, és valaha Tensiomin helyett az orvos nadályt írt fel a szélütésre hajlamos betegnek.
Hogy mi a különbség a nadály és a pióca között, én nem tudom…